időjárás 21°C Tiborc , Zsuzsanna 2022. augusztus 11.
logo

„Nekem a halál semmi” – Kétszázhúsz éve született Dessewffy Arisztid honvédtábornok

Forrás: MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET
2022.07.02. 08:14 2022.07.02. 08:30
„Nekem a halál semmi” – Kétszázhúsz éve született Dessewffy Arisztid honvédtábornok

Cserneki és terkeöi Dessewffy Gáspár földbirtokos és felső-kubini, nagy-olaszi és deményfalvi Kubinyi Júlia házasságából négy fiú született, közülük a második volt Arisztid, aki az Abaúj vármegyei Csákányban látta meg a napvilágot 1802. július 2-án.

Családja magyar, evangélikus, középbirtokos nemes volt, gimnáziumi tanulmányait a kassai és az eperjesi gimnáziumban végezte. Vélelmezhetően a családi katonahistóriák hatására öltötte magára 16 esztendősen a császár kabátját. Rövid ideig a pesti 5. tüzérezrednél és az aknászkarnál szolgált, majd 1820-ban teljesült álma, amikor áthelyezték a legmagyarabb lovassági csapatnemhez, a huszárokhoz. A fekete-sárga zsinóros, fehér gombos, vörös csákót, zöld dolmányt és mentét, vörös nadrágot viselő császári-királyi 5. huszárezredhez nyert beosztást hadapródként. Hosszú szolgálata alatt ezredének több ezredtulajdonosa is volt, e méltóságot viselte György, Anglia régenshercege (1814–1820), majd IV. Györgyként Nagy-Britannia, Írország és Hannover királya (1820–1830), gróf Joseph von Radetzky lovassági tábornok (1830) és Károly Albert, Szardínia királya (1831–1848).

Míg ezredénél volt, egy-egy rövidebb hódmezővásárhelyi, nagytapolcsányi és bécsi időszakot kivéve főleg észak-itáliai garnizonokban (Milánó, Alessandria, Pavia, Vercelli, Lodi, Cremona) állomásozott. Tiszti karrierjét tekintve a békeidők lassúsága volt jellemző, pedig tiszttársa és közvetlen parancsnoka, pacséri Mészáros Lázár, a későbbi hadügyér is patronálta. 1822-ben hadnaggyá, 1829-ben főhadnaggyá, 1835-ben alszázadossá, majd 1837-ben főszázadossá lépett elő.

1839-ben kvietált a hadseregből, s Eperjesen gazdálkodott. 1842-ben feleségül vette unokahúgát, budaméri és rosnyóbányai Újházy Antóniát. Boldog frigyük azonban rossz csillagzat alatt köttetett, hiszen öt gyermekük született, de mind meghalt csecsemőkorában, és 1847-ben Velencében a 23 esztendős, Toninak becézett feleségét a tüdőbaj vitte el.

Az első felelős magyar miniszterelnök felhívására 1848. május 4-én maga is jelentkezett nyugalmazott császári tisztként a nemzetőri parancsnoki kar soraiba, jellemzése szerint anyanyelve mellett beszélt németül és tótul. Az 1849. augusztus 26. és október 5. közötti aradi hadbírósági eljárás során írt utólagos beadványában erre másként emlékezett: 1848 nyarán, az észak-itáliai „zavargások” idején kérelmezte, hogy visszatérhessen tényleges szolgálatra a császári-királyi hadseregbe. A délvidéki „kis-háború” kitörésekor kérelmét megismételte, aminek az lett az eredménye, hogy „folyamodás nélkül” kinevezték nemzetőr őrnagynak. E rendfokozatot végül szeptember 22-én kapta meg, mint Sáros vármegye kisszebeni járása nemzetőr zászlóaljának parancsnoka.

November végén – a küszöbönálló császári támadás előtt – Irányi Dániel kormánybiztos megbízásából Dessewffy és gróf hallerkeöi Haller Ferenc nemzetőr őrnagy, a bártfai nemzetőrzászlóalj parancsnoka lezárta a Kárpátok hágóit. A december 6-án megindult duklai császári betörést követően a szerveződő, cselfalvi Pulszky Sándor ezredes-féle felső-magyarországi sereghez osztották be, így vett részt a gróf Franz von Schlik zu Bassano und Weisskirchen altábornagy vezette császári-királyi III. hadtest elleni küzdelemben.

A december 11-i budaméri vereség után léptették elő nemzetőr alezredessé, s egykori tiszttársa, Mészáros Lázár altábornagy felső-tiszai hadtestének egyik dandárparancsnokává nevezték ki december 26-án. Sáros vármegye kormánybiztosa – a márciusi ifjak egyike –, Irányi Dániel remek leírást adott Dessewffy külleméről: „A középnél valamivel magasabb termetű, vállas, s kissé hízásra hajlamos erőteljes alkat. Tar koponyája alatt halántékait világosszőke haj fedte; hasonló színű szakálla és nagy bajusza katonás külsőt adtak neki, melyet azonban kék szemének szelíd tekintete mérsékelt.”

Mészáros nem volt Mars kegyeltje, így 1849. január 4-én elveszítette a kassai ütközetet, csupán a jobbszárnyon álló Dessewffy-dandár állt helyt, amely fedezte a zöm pánikszerű hátrálását. Hamarosan új parancsnokot kapott Klapka György táborkari ezredes személyében, akinek figyelmébe szemerei Szemere Bertalan felső-magyarországi teljhatalmú kormánybiztos e szavakkal ajánlotta Dessewffyt: „bátor, vállalkozó, nyugodt katona, s mint ilyen, a haza és ön becsülésére érdemes.”

Részese volt a Klapka alatt újjászervezett hadtest január végi harcainak és ezredesi rendfokozatát február 1-jei hatállyal kapta meg. Dandárját ekkortájt sorolták be Jerzy Bułharyn ezredes hadosztályába.

Dessewffy huszáros mentalitását is igazolja az a tény, hogy február 18-án Kompoltnál huszárjaival meglepte és szétverte a császári-királyi 5. Auersperger-vértesezred egy osztályát – mely akció a szabadságharc legsikeresebb rajtaütéseinek sorába tartozik. Jelentése szerint „őröket látván kiállítva, azokat tüstént levágattam, és az éppen akkor már felkantározva volt lovaknál lévő vasasokat minden oldalról megtámadtattam, a készületben lévő és akkor már nyeregben ülő három szakaszra. – Uj Imre százados vezérlete alatt a Koburg huszárokkal támadást rendeltem, – ez alkalommal Uj Imre százados mind vitézsége, mind ügyessége által magát különösen kitüntette. – A támadás szerencsésen és eredményesen fejeztetett be, mert az ellenség minden oldalról megtámadva huszáraink vitézsége előtt megfutamodott, azonban ellentállott és több oldalról apróbb csatározások kerekedtek, ezek eredménye az ellenség részéről 36 mindenestől elfogott ló… fogoly 30-on felül, ezek közt 17 sebesült és egy főorvos tiszt is, – 8 halott a csatatéren maradt. (…) Az osztálynál 11 főtiszt közül csak egy maradt seb nélkül.”

A kétnapos kápolnai csatában hadosztályparancsnokát helyettesítve küzdött a jobbszárnyon, s február 27-én az utolsók egyikeként hagyta el a csatateret, miközben egy elakadt magyar tarack kimentésénél is segédkezett.

A tavaszi hadjáratban az I. hadtest lovasdandárjának parancsnokaként vett részt, és különös vitézséggel küzdött Tápióbicskénél, Nagysallónál és Komáromnál. A váci ütközet után tűzték mellére a magyar katonai érdemjel 3. osztályát – a nyári hadjárat során pedig annak 2. osztályát –, majd április 30-án került az I. hadtest lovashadosztályának élére. Májusban Görgei vezérőrnagyi előléptetésre javasolta, de csak június 1-jén lépett elő tábornokká. A tartalékhadtest vezetésével akarták megbízni, végül a Felső-magyarországi hadsereg – zömében puskaport nem szagolt újoncokból álló – IX. hadtestének parancsnokává nevezték ki.

A gróf Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivánszkij tábornagy vezette cári fősereg június 18-án kezdte meg Magyarhon elleni invázióját, amellyel szemben a Józef Wysocki vezérőrnagy-féle Felső-magyarországi hadsereg halogató ütközeteket vívva hátrált az ország belseje felé, amelyekben többnyire a Dessewffy által vezetett lovasság remekelt.

A császári támadás és az orosz invázió közepette is derűsen szemlélte a jövendőt, hiszen a nyári hadjárat kellős közepén, július 5-én Pesten, a lipótvárosi plébániatemplomban vezette oltár elé a nála húsz esztendővel fiatalabb szinyei Szinyei Merse Emmát.

Miután a Felső-magyarországi hadsereg Ceglédre hátrált, a tartalékhadtest beolvasztásával hozták létre a 26 ezer fős Közép-tiszai hadsereget, amelynek háromezer fős lovashadosztályát Dessewffy vezette, mint e hadsereg lovassági parancsnoka. Bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy parancsnoksága alatt volt az a feladata, hogy Paszkevicset a Pest–Szolnok közötti vasútvonalra támaszkodva feltartóztassa. Az orosz zöm Pest felé tartott, s a július 15–17-i váci csata után Perczel parancsot kapott, hogy keljen át a Tiszán és vegye fel az összeköttetést Görgeivel, valamint a saját hadseregének alárendeltségébe tartozó Knezić-dandárral és a máramarosi Kazinczy-hadosztállyal. Hatvan felé nagyszabású lovassági felderítést vezetett be, amikor július 20-án Tura mellett gróf Alekszandr Petrovics Tolsztoj altábornagy két lovasezrede állta útjukat. A nagyszabású lovassági ütközet kimenetelét végül egy orosz gyaloghadosztály beérkezése döntötte el. Turánál Dessewffy mellett a 16. Károlyi-huszárezred egyik osztálya is remekül helytállt, mint ahogy azt az egykori márciusi ifjú, Degré Alajos alszázados is leírta: „Amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben, mellén a másodrendű érdemkereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakírozott, roppant vitéz volt.” A közelharc forgatagában kis híján odaveszett. A tábornok segédtisztje, báró rigliczei Luzsénszky Lajos hadnagy „jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se cselekedni, mint a villám felállt a nyeregben, tábornoka felé hajlik, s fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott.” Perczel is adózott Dessewffy vitézsége előtt, akinek „leonidászi hősiességét” a turai ütközetről szóló jelentésében kiemelte.

Perczel továbbra is a saját feje után ment, ezért a további támadás helyett meg se állt Szegedig, nyomában báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy császári főseregével. Július végén a Szegeden összpontosított fősereg lovasságának parancsnokságát vette át Dessewffy és ebbéli beosztásában harcolt utóvédként augusztus 5-én Szőregnél, augusztus 6-án Óbesnyőnél, augusztus 8-án Csatádnál. Augusztus 9-én, a vesztes temesvári csatában rántott utoljára szablyát huszárjaival egyetemben. Seregteste felbomlását ő sem tudta megakadályozni, ezért otthagyta a lugosi tábort és Törökország felé indult. Augusztus 15-én csatlakozott a IX. hadtest megmaradt részeihez. Erről szkárosi Lázár Vilmos ezredes aradi fogságban írott naplójában is említést tett: „(…) Szákulra mentem csapatommal, ahol Dessewffy várakozék rám, nyilvánítván, hogy mint önkéntes akar nálam szolgálni, míg a katasztrófa be lesz végezve.”

Báró Karl von Simbschen vezérőrnagy megadásra szólította fel őket, ráadásul herceg Franz von Liechtenstein altábornagy levelet küldött Dessewffynek, amelyben jelezte egykori tiszttársának, ha a császári csapatok előtt teszik le a fegyvert, közbenjár érdekükben. A fiatal házas Dessewffy ennek hatására letett az emigrációról és Lázár hadoszlopának megadása előtt augusztus 19-én Karánsebesen a császári előőrsökhöz lovagolt, hogy átadja szablyáját.

A két „lázadóvezért”, Dessewffyt és Lázárt Kavaránra, majd Lugosra vitték, s elfogóik rangjuknak megfelelő módon bántak velük. Temesvár érintésével érkeztek meg augusztus 25-én Aradra, a többi, magukat megadó tábornokkal együtt.

Dessewffy turai vitézségét nem feledték el orosz ellenfelei. Augusztus végén, a fogságban lévő Degré kapitány jegyezte fel erről az alábbi párbeszédet: „Zerinden megszólít egy Olga-huszár kapitány. – Mi ismerjük egymást. – Azt hiszem, kardjaink találkoztak. – Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? – Amint az egyenruhájáról látom, igen. – Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. – Velünk püspök? – Igen; veres díszben, mellén nagy kettős kereszttel. Visszagondolkoztam. – Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.”

Az aradi hadbírósági tárgyalás során augusztus 27-én és szeptember 15-én volt kihallgatása. Szeptember 26-án bűnösnek találták lázadásban és felségárulásban, ezért kötél általi halálra, lefokozásra, valamint minden ingó és ingatlan vagyona elkobzására ítélték. Liechtenstein herceg, aki Dessewffy feleségének is ígéretet tett férje megmentésére, csupán annyit tudott elérni a hadbíróság kegyelmi felterjesztésével együtt, hogy Haynau kegyelemből lőpor és golyó általi halálra változtatta az ítéletet.

Az október 5-i ítélethirdetést követően barátja és bajtársa, márkus- és batizfalvi Máriássy János ezredes kereste fel Dessewffyt – aki szabadulását követően 1857-ben nőül vette Dessewffy özvegyét. Több búcsúlevelet is írt utolsó éjszakáján, de csak egynek a töredéke maradt fent. A feleségének írt búcsúlevelét neje 1871-ben bekövetkezett haláláig őrizte és azt utolsó kívánságaként a koporsójába tették.

Baló Benjámin református lelkész volt, aki lelki vigaszt nyújtott számára. Erről Kacziány Géza feljegyzésében olvashatunk: „Legnyugodtabb, sőt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid, kit Baló Béni lelkész keltett föl álmából. »Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni« mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne.” Közös imájukat követően e szavakat mondta Balónak: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.”

Október 6-án reggel fél hatkor az aradi vár udvarára kivezették a négy, agyonlövetésre ítéltet és a VI. számú kapu melletti sáncba indult el a menet, miközben „Dessewffy mély megvetéssel beszélt hangosan a »németekről«, a többi hallgatott.” Vinkler Brúnó minorita szerzetes visszaemlékezése szerint Dessewffy „a kivégeztetés napján csinosan, mint menyegzőre fölkészülve jelent meg.” Levették róluk a láncokat, de kezeiket ismét megkötözték és eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy kivételével mindannyiuk szemét bekötözték, miközben utolsó kéréseiket mondták el az őket kísérő lelkészeknek. Dessewffy ekkor kérte meg az őt kísérő lelkészt, hogy a nála lévő tárgyakat és búcsúlevelét adja át hitvesének. A féltérdre ereszkedetteket három-három katona vette célba közvetlen közelről és a vezényszóra eldördültek a lövések…

Dessewffy földi porhüvelyének sorsa is kalandregénybe illő. Miután holttesteiket – elrettentésül – közszemlére tették ki, azokat a vársáncban elföldelték. Özvegye mindent megtett annak érdekében, hogy szeretett férjének holtteste hazakerüljön Margonyára, ami csak 1850 tavaszán sikerült. A tábornok öccse, Dessewffy Kálmán unokatestvéreivel, tapolylucskai és kükemezei Bánó Miklóssal, az 50. (Hunyadi) honvédzászlóalj hadnagyával és ippi Bydeskúty Ernővel, az I. hadtest szekerészkarának őrnagyával tett próbát, hogy hivatalosan megkaphassák a holttestet, majd amikor ez nem sikerült, maguk ásták ki a sírt, de egy őr lefülelte őket. Ekkor egy császári tiszt ajánlotta, hogy vásárolják meg az illetékesek jóindulatát. Ez sikerrel járt, az őrnagy a feltűnés elkerülése végett egy ládába rakatta Dessewffy maradványait, amiket rögvest a családi birtokra szállítottak, s amikor azt felbontották, „látták, hogy a holttest szét van darabolva. Valószínű, hogy a sírfelásók nem tudták a szűk ládába beletenni a hullát, s miután más ládát keríteni nem volt idő, szétvágták a testet és úgy helyezték el (…) a család alig ismert rá a holttestre.”

Hiába helyezték örök nyugalomra a margonyai családi kriptában, ugyanis az 1980-as évek végén túlfűtött szlovákok „hazafias felbuzdulásukban” barbár módon szétszórták az ott lévő csontokat. A családi sírboltot 2001-ben a Csemadok újíttatta fel, s minden év október 6-án itt is emlékeznek a felvidéki magyarok a legendás huszártábornokra, akinek szavait emléktábla is őrzi:

A halál számomra semmit sem jelent. A harc közben körülöttem ezerféleképp lebegett.

A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás a Magyarságkutató Intézet oldalán érhető el.

Borítókép: Dessewffy Arisztid honvédtábornok. Szamossy Elek litográfiája (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.