Édesapja, idősebb Czetz János a sepsiszentgyörgyi 11. Székely-huszárezrednél szolgált főszázadosként, édesanyja Csiky N. volt. Visszaemlékezése szerint egyik meghatározó élménye volt, amikor „apám megtanított engem 4 éves koromban tájékozódni egy iránytűvel, ami egy tokban volt, melyet Páris-ból hozott, mikor ott és Dijonban volt helyőrségben 1814. és 1815. években, azután, hogy végigharcolta a napoleoni háborúkat 1795.-től.”
Atyja 1829-ben meghalt, így megözvegyült édesanyjára várt a feladat, hogy három lányát és két fiát felnevelje.
Czetz János elemi iskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi Katonaneveldében végezte, 1834 és 1842 között pedig a bécsújhelyi katonai akadémián tanult alapítványi helyen. 1842 szeptemberében osztályelsőként avatták 1. osztályú hadnaggyá.
Brassóba, a lovag August Turszky altábornagy nevét viselő, fűzöld hajtókás, fehér gombos 62. sorgyalogezredhez vezényelték, ám bevonulása előtt még hazatért, hogy nyolc éve nem látott családjával lehessen (Öccse, Károly is felvette a császár kabátját. Grácban járt katonaiskolába, majd kadétként szolgált a 31. Leiningen-sorezrednél, itt kapta meg hadnagyi előléptetését 1848 őszén, s megmaradt a császár hűségén).
Miután megtartotta az első őrszolgálatot, a szokásokhoz híven „a szalonba egy kiadós vacsorára meghívtam összes bajtársamat, mely ébresztőig tartott és ahol tagjául fogadott az a tisztikar, ahová beosztottak” – olvashatjuk visszaemlékezésében. Újdonsült csapattisztként több feladatot is kapott, így volt alakulata kórházához beosztva, és az elemi katonai feladatokra okította az újoncokat,
„a zártrendű gyakorlatok században és zászlóaljban, riadó és más aprólékos semmiségek, mely dolgok őszintén szólva nem vonzhattak egy Akadémiából frissen kikerült tisztet”, de a Tömösi-szoros hegyi határszolgálatát is ellátta különítményparancsnokként.
Ezen időszakban kezdte el írni Magyar hadnyelvtan a császári királyi osztriai hadsereg tisztjei számára című munkáját, amelyet Pesten fejezett be, mikor 1844-ben ezrede ott állomásozó II. zászlóaljához került zászlóaljsegédtisztként. Gróf sárvár–felsővidéki Széchenyi Istvánnak ajánlotta kötetét, amely Trattner Károlynál jelent meg, s viszonzásként a „legnagyobb magyar” egy hátaslovat ajándékozott számára. Hadnyelvtana kiváló kézikönyvnek bizonyult, felmerült, hogy az ifjú hadnagyot felveszik a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé. Ez nem valósult meg, viszont pacséri Mészáros Lázár huszárezredes (is) felfigyelt munkásságára.
Zászlóalja Gyulafehérvárra, azután Erzsébetvárosba vezényelték, majd sikeres táborkari (vezérkari) vizsgáját követően 1846 májusában került a Bécsi Katonai Térképészeti Intézethez, 1846–1847 folyamán betegeskedett, volt kórházban és a vöslaui gyógyfürdőben kapott gyógykezelést. Felépülését követően felsőbb utasításra Fényes Elek: Magyarország leírása című munkáját (Heckenast Gusztáv, Pest, 1847) fordította németre.
Az 1848 márciusi eseményeket követően Czetz János élete is fordulóponthoz ért. Amikor május második felében Mészáros Lázár, az 5. Radetzky-huszárezred parancsnoka, frissiben kinevezett vezérőrnagy Észak-Itáliából elindult, hogy átvegye a hadügyminiszteri tárcát, Bécsben megállt, ahol többek között kérte, hogy Czetz hadnagyot bocsássák rendelkezésére. Így került július 4-én a magyar Hadügyminisztérium Katonai elhelyezési osztályára, ahová „tartoztak az összes menettervek és a tábori erődítések, melyeket mind meg kellett teremteni, de hiányzott a megvalósításukhoz a szükséges idő.”
A hadügyér segédtisztjeként működő Czetz augusztus 1-jén főhadnaggyá, október 1-jén századossá, október 27-én őrnaggyá lépett elő, s megfordult a délvidéki táborban is. Az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) megalakulását követően a kormányzati szerv mellé kirendelt katonai ügyek előadójaként tevékenykedett. Október utolsó napjaiban kapta meg a báró Baldacci Manó vezérőrnagy vezette felső-erdélyi sereg táborkari főnöki beosztását. Parancsnoka elmozdítását követően november 23-án vette át a szétzilált és demoralizált sereg vezetését, és Józef Bem altábornagy megérkezéséig a csucsai-szoros térségében rendezte kötelékeit, – Kővári Lászlót idézve – „szabad szárnyat engedve talentomának”.
„Haderőnk nagyrésze csak lándzsával volt felszerelve, tehát alkalmatlan nyílt támadó harcra, azonkívül a fegyvertűztől félő, fegyelmezetlen és rosszul öltözött újoncokból állott. Az igaz, hogy voltak lövegeink, de hiányzott a szükséges kiszolgáló legénység s így nem volt várható gyors tüzelés; sokat szenvedtünk a szigorú téltől is. Egyszóval helyzetünk a lehető legkedvezőtlenebb volt. Bemhez adták a legrosszabb csapatokat, vagyis az olyanokat, akiket már senki sem fogadott el [Tegyük hozzá, e megállapításnak nem volt alapja], tehát emberfeletti munkába került az utóbbi események következtében bátorságát vesztett és fegyelmezetlen embereinkbe újra önbizalmat és szolgálatkészséget önteni. Mégis hősi bátorságunk, Bem energiája, lényegbe ható intelligenciája és lelkiereje megtették a csodát, hogy a lehetetlent is lehetségesre fordítsák” – írta visszaemlékezésében.
Decemberben Bem apó középseregének parancsnokaként – immáron táborkari alezredesként és Bem táborkari főnökeként – volt részese a császári támadás feltartóztatásának, majd az ellentámadás megindításának. Mint Bem fedező hadoszlopának parancsnoka, 1849. január 21-én csatlakozott a zömhöz Nagyszeben alatt, ám az ütközet menetét nem tudta megfordítani, és visszavonulásuk közben „a császáriak zenekara nagygúnyosan rázendített a »Gott erhalte«-re.”
A döntő jelentőségű február 9-i piski ütközetben fontos szerep jutott számára, ő volt az, aki a megfutamodott honvéd csapattesteket Szentandrásnál felfogta és drasztikus módon rendezte.
Erről a következőket találjuk visszaemlékezésében: „Bem hadserege felbomlott; nem hallgatott senki sem könyörgésre, sem fenyegetésre, szaladt Dévára. Én előre láttam, hogy mi fog bekövetkezni, ismertem embereimet és utasítást adtam [gróf bethleni] Bethlen Gergelynek, [aki alezredesként volt parancsnoka a 15. Mátyás-huszárezrednek], hogy Mátyás huszárait úgy helyezze el, hogy meg tudják tisztítani az utat a visszajövőktől és a menekülőket kényszerítsék a hegy felé, felmászni azon és lőjenek le könyörtelenül mindenkit, aki ennek a rendelkezésnek ellenszegül. Két székely századot [a gyergyószentmiklósi 14/I. székely határőr-zászlóaljból] a hegyre irányítottam tartaléknak azzal a rendelkezéssel, hogy tartóztassák fel a rendetlenül érkező menekülőket. Ezzel az intézkedésemmel elértem azt, hogy rövid negyedóra alatt újra kézben és rendben volt a rendetlen csapat.”
Február 12-én avanzsált táborkari ezredessé. Március 2-án Medgyes mellett egyedül feltartóztatta és megverte báró Puchner Antal császári-királyi altábornagy főerejét.
Az erdélyi felszabadító hadjáratban Bem alvezéreként operált és visszaemlékezése szerint „lovagiasságból Bem engem bízott meg, hogy én vezessem a Brassóba történő bevonulást ezeket mondván: »Ön segített visszafoglalni Erdélyt, méltányos tehát, hogy győzelmes seregeinkkel ön vonuljon el édesanyja előtt, aki 4 év óta várja!« (…) Ezután csapataink katonazene mellett, kibontott zászlókkal, díszlépésben vonultak be a városba, a császári ellenállás ezen utolsó fészkébe. A bevonulás az előváros hosszú utcáján történt, ahol anyám volt elmenekülve a 21. szám alatt és ahol várta diadalmas bevonulásunkat. A város bejáratánál hozzám jött Bem és ezt mondta: »Tábornok Úr! [Helyesen: ezredes úr] Ön nagyon eredményesen segített engem hadjáratunkban, kérem mutassa be vitézeinket édesanyjának.« És segédtisztjeivel az oszlop végére vonult. (…) A csapatok díszelegtek, amint üdvözöltem és megöleltem szeretett édesanyámat, aki könnyes szemekkel, zokogva kért, hogy folytassam az utat és vonuljak be diadalmasan ellenségeink ezen utolsó fellegvárába.”
Amikor megkezdődött a Temesköz felszabadítása, április 18-án átvette az Erdélyi hadsereg és a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Főhadparancsnokság irányítását.
A kormány ellenkezését legyűrve Bemnek sikerült elérnie, hogy Czetz május 16-án megkapja vezérőrnagyi előléptetését, s a már meglévő 3. osztályi katonai érdemjele mellé annak 2. osztályát. Így tisztelhetjük Czetz János személyében az 1848/49-es magyar függetlenségi háború legfiatalabb honvédtábornokát, a maga alig 27 évével. Arra már nem nyílott lehetősége, hogy a nyári hadjáratban bizonyíthasson, ugyanis május 29-én a Vöröstoronyi-szorosban súlyos lovasbaleset érte. Bal combcsontja eltört és a szabadságharc végéig szolgálatképtelen volt.
Kolozsvár feladását követően öltött álruhát, és jó ismerősök segítsége révén jutott el Pestig. A megtorlás idején, amikor „a csendőrök a vidéken mindenütt járni kezdtek, láttam, hogy el kell menekülnöm az országból, hogy megmentsem saját magamat (…)” A császárvárosba ment, ahonnan Hamburgba utazott tovább.
Itt jelent meg 1850-ben német nyelven az erdélyi hadjáratról szóló könyve (Bem’s Feldzug in Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849), amely az első volt az 1848/49-es visszaemlékezések sorában (és 1868-ban magyarul is megjelent Pesten Bem erdélyi hadjárata 1848–49-ben címmel), azután a Horváth Mihály-féle szabadságharcról szóló munkája egyes részeit fordította le francia nyelvre. Idővel Párizsba vitte a sors, ahol katonai és politikai cikkek írásával kereste kenyerét, majd Louis Bonaparte államcsínye és a krími háború idején kiábrándult a politikából, így a svájci vasútépítési munkák során (a Genf–Annecy közötti, valamint a Mont-Cenis-i vasútvonal tervezése, hegyi alagutak építése) kamatoztatta szaktudását.
Gróf széki Teleki Sándor ezredes menyasszonya és annak édesanyja társaságában kereste fel Spanyolhont és Portugáliát, s ekkor ismerkedett meg Sevillában Juan Manuel Ortiz de Rozas tábornok, a száműzetésben élő argentin diktátor Basilia nevű unokahúgával, s első találkozásukról így írt: „egy (…) séta alkalmával, az alig 2 méter széles utcán, melyet Siepers utcának hívtak, találkoztam a szép Rosas kisasszonnyal, aki egy éven belül [1859. március 2-án (másutt: 12-én)] a feleségem lett. Szemei elbűvöltek és a mágneses fluidum megtette a magáét, melyhez hozzájárultak még a jó barátnők is, akik sohasem hiányzanak, amikor házasságról van szó.”
Czetz tevékeny részese volt a magyar emigrációnak – miközben 1852 júniusában a nagyszebeni hadbíróság „in effigie” halálra ítélte – annak ellenére, hogy Kossuthtal nem szimpatizált, és jelen volt, amikor az exkormányzó Angliába érkezett. A francia–piemonti–osztrák háború kirobbanásakor szerepet vállalt az itáliai magyar légió megszervezésében. „Ez volt az utolsó nemzeti erőfeszítés, amelynek mindent feláldoztam” – írta visszaemlékezésében.
Rendkívül kijózanítóan hatott rá a felismerés, hogy a nagyhatalmak csupán eszközt látnak a magyar emigrációban, amellyel Ausztriát lehet revolverezni, s ebben a szomorú végjátékban nem akart részt venni.
Végül is meggyőződtem, hogy semmit sem várhatunk a kormányoktól és elérkezett az idő, hogy lemondjak mindenféle reményről és az időt és erőt arra kell szentelni, hogy független életlehetőséget teremtsünk magunk és családunk számára
– írta.
Leon nevű fia megszületését követően 1860 májusában a Royal Mail nevű angol hajóra szálltak és Argentínába távoztak, ahol Juan Fernando Czetz néven kezdett új életet. Két lánya, Cecilia Etelvina María és Celia Alejandrina már itt született.
Miután felfrissítette matematikai és geodéziai ismereteit, földmérő vizsgát tett, azonnal munkába állt, ám 1864-ben súlyosan megbetegedett.
Felépülését követően az argentin hadsereg katonamérnöki osztályára nevezték ki ezredesi rendfokozatban – miután csak született argentinok kaphattak tábornoki rendfokozatot. A paraguayi nagy háború (1864. október 12–1870. március 1.) idején vett részt egy műszaki csapattest felállításában – amely a mai napig nevét viseli: Batallón de Ingenieros 1 „Zapadores Coronel Czetz” –, de ismét megbetegedett, felgyógyulása után az argentin határvidék térképezési munkálatait fejezte be.
„Időközben Buenos Airesbe érkezett Asbóth [Sándor] tábornok honfitársam [, a honvédsereg ezredese és az USA címzetes altábornagya], és az 1848-as magyar szabadságharc idejéből bajtársam. Mint az Egyesült Államok meghatalmazott minisztere [pontosabban az USA argentínai és uruguayi megbízottja] érkezett ide. Valóságos felüdülés volt vele együtt visszaidézni a 48-as és 49-es hadjárat részleteit. Szegény tábornok azonban hamar megbetegedett [pontosabban a polgárháború alatt a fejébe kapott golyót nem tudták eltávolítani] és hosszabb szenvedés után [1868. január 21-én] az örök hazába költözött. (…) Asbóth elvesztése valósággal búskomorrá tett és csak a munkához való menekülés tudta részben feledtetni velem a dicső tettekkel teli múltat.”
Így vetette bele magát a vasútépítés, a távíróvonal kiépítési munkákba, illetve Argentína déli határvidékének kijelölésébe. Akkori tevékenysége kapcsán „(…) nem múlaszthatom el az esti imák megemlítését és azt a nagy hatást, amelyet rám gyakoroltak a Pampa magányában. Ezt minden nap napnyugtakor játszotta az erődítményekben az alakulat zenekara. Ez az ima feledtette velem a fáradalmakat és nélkülözéseket, amelyeket mind a csapat, mind a tisztek szenvedtek ebben az elhagyott pusztaságban.”
1868-ban a Buenos Airesben alakult osztrák–magyar egylet elnökévé választották. 1869-ben felajánlották számára a Ferrocarril Central Norte vasútigazgatóságát, azonban ehelyett testhezállóbb megbízatást vállalt el, a Colegio Militar (ma: Colegio Militar de la Nación) – vagyis tisztképző intézet – megalapítását és vezetését, mint szabadságolt állományú ezredes. Ezen intézmény élén 1874. május 24-ig állt, ahonnan politikai okok miatt volt kénytelen távozni.
A következő esztendőben a Topográfiai Intézet titkárává, majd elnökévé nevezték ki. „Ilyen minőségemben adtam ki utasítást a[z Entre Ríos-i] provincia valamennyi kerületének kataszteri tervek szerinti felmérésére. Egész Argentínában ez volt az első ilyen természetű munka, melyet végrehajtottak s amelyet csak évekkel később utánoztak Buenos Aires provinciájában. (…) Egy emlékiratot is írtam a provinciáról, mellékelve az előbb említett kataszteri terveket, az 1881-es Buenos Aires-i kiállítás alkalmával. – E munkám elismerése jeléül arany éremmel tüntettek ki, amelyet azonban sohasem kaptam meg, mert az akta a minisztériumokban elveszett” – sommázta akkori működését.
A térképészeti intézet vezetése mellett 1875 és 1883 között az Escuela Normal de Profesores – tanárképző főiskola – matematikai és geometriai tanszékét vezette és tagja volt a Concepcion del Uruguay – Entre Ríos tartományi főváros – vizsgálóbizottságának. Családjával 1883-ban Buenos Airesbe költözött, rövid ideig a Topográfiai Intézetben mérnökként tevékenykedett. 1884 végén kérték fel az Academia Militar „katonamérnöki iskola” alapítására, továbbá az argentin vezérkar 4. (térképészeti) osztályának vezetésére, mely beosztásokat 1896-ig töltötte be.
Felesége 1891. január 19-i halálát követően szinte teljesen bezárkózott. A ’48-as tábornokok közül már csak ő és Görgei Artúr élt, ám úgy tűnt, hogy a nagy földrajzi távolság miatt a magyar haza mintha megfeledkezett volna. Tervezgette hazajövetelét, amelyet Kuszkó István, az Országos Ereklye Múzeum igazgatója kezdeményezett elsőként, majd 1899-ben Széll Kálmán miniszterelnök évi 2000 forint nyugdíjat szavaztatott meg számára. Spanyol nyelvű naplóját Kuszkónak küldte el, amelyet magyarul a kolozsvári Történelmi Lapok közölt folytatásokban.
Miután a hosszú tengeri utat nem tudta vállalni, a hazatérését szervező Deáky Albert kolozsvári ügyvédnek írt megtört hangvételű levelet:
(…) Én már öregember vagyok, hazámtól már oly rég távol, és mégis a honvágy hatása folytán még mindig sajog a szívem ama tudattól, hogy idegen porban kell megnyugodnom. Nagy megerőltetésembe került a végleges lemondás, hogy hazámat viszont ne láthassam, de orvosaim tanácsa és Krisztina leányom súlyosabb tüdőbaja arra indítottak, hogy többé még csak reményt se tápláljak régi terveim megvalósításához. Ezek után le kellett végleg mondanom álmaim megvalósításától, és így nem marad más hátra, mint nagy lelki küzdelmek és bánat mellett belenyugodnom abba, hogy édes hazámat és kedves honfi- és harctársaimat, akiket, fájdalom nem fogok többé láthatni, csakis egy szívből jövő »Isten hozzád-dal« üdvözöljem a messzi földről.
Látása egyre gyengült, amelyen a hályog-műtét sem segített. Élete alkonyán visszaemlékezéseit (Mis memorias) spanyolul mondta tollba, amelynek másolata és magyar átirata – a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Argentínai „Czetz János” Főcsoportja révén – hazakerült az 1970-es években (A kéziratot Kedves Gyula rendezte sajtó alá és Emlékezéseim címmel jelent meg Budaörsön 2001-ben). A Buenos Aires-i magyarok méltó módon ünnepelték meg 1902-ben nyolcvanadik születésnapját, az eseményen Radits Bernát cigánybandája húzta a zenét.
Egészségi állapota romlásának végstádiumaként tüdőgyulladást kapott, és 1904. szeptember 6-án meghalt. Másnap katonai tiszteletadás mellett került sor temetésére a Buenos Aires-i Recoleta temetőben. A Colegio Militar de le Nación alapításának centenáriumán, 1969 októberében helyezték át maradványait az intézmény kápolnájába.
Az 1848/49-es magyar függetlenségi háború legfiatalabb honvédtábornokának két hazát adott végzete. Mindkettő őrzi emlékét, amelynek látható jelei Erdélyben, Magyarországon és Argentínában is megtalálhatók.
A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás ide kattintva érhető el.
Borítókép: Czetz János (Forrás: mek.oszk.hu)
