Czetz tevékeny részese volt a magyar emigrációnak – miközben 1852 júniusában a nagyszebeni hadbíróság „in effigie” halálra ítélte – annak ellenére, hogy Kossuthtal nem szimpatizált, és jelen volt, amikor az exkormányzó Angliába érkezett. A francia–piemonti–osztrák háború kirobbanásakor szerepet vállalt az itáliai magyar légió megszervezésében. „Ez volt az utolsó nemzeti erőfeszítés, amelynek mindent feláldoztam” – írta visszaemlékezésében.
Rendkívül kijózanítóan hatott rá a felismerés, hogy a nagyhatalmak csupán eszközt látnak a magyar emigrációban, amellyel Ausztriát lehet revolverezni, s ebben a szomorú végjátékban nem akart részt venni.
Végül is meggyőződtem, hogy semmit sem várhatunk a kormányoktól és elérkezett az idő, hogy lemondjak mindenféle reményről és az időt és erőt arra kell szentelni, hogy független életlehetőséget teremtsünk magunk és családunk számára
– írta.
Leon nevű fia megszületését követően 1860 májusában a Royal Mail nevű angol hajóra szálltak és Argentínába távoztak, ahol Juan Fernando Czetz néven kezdett új életet. Két lánya, Cecilia Etelvina María és Celia Alejandrina már itt született.
Miután felfrissítette matematikai és geodéziai ismereteit, földmérő vizsgát tett, azonnal munkába állt, ám 1864-ben súlyosan megbetegedett.
Felépülését követően az argentin hadsereg katonamérnöki osztályára nevezték ki ezredesi rendfokozatban – miután csak született argentinok kaphattak tábornoki rendfokozatot. A paraguayi nagy háború (1864. október 12–1870. március 1.) idején vett részt egy műszaki csapattest felállításában – amely a mai napig nevét viseli: Batallón de Ingenieros 1 „Zapadores Coronel Czetz” –, de ismét megbetegedett, felgyógyulása után az argentin határvidék térképezési munkálatait fejezte be.
„Időközben Buenos Airesbe érkezett Asbóth [Sándor] tábornok honfitársam [, a honvédsereg ezredese és az USA címzetes altábornagya], és az 1848-as magyar szabadságharc idejéből bajtársam. Mint az Egyesült Államok meghatalmazott minisztere [pontosabban az USA argentínai és uruguayi megbízottja] érkezett ide. Valóságos felüdülés volt vele együtt visszaidézni a 48-as és 49-es hadjárat részleteit. Szegény tábornok azonban hamar megbetegedett [pontosabban a polgárháború alatt a fejébe kapott golyót nem tudták eltávolítani] és hosszabb szenvedés után [1868. január 21-én] az örök hazába költözött. (…) Asbóth elvesztése valósággal búskomorrá tett és csak a munkához való menekülés tudta részben feledtetni velem a dicső tettekkel teli múltat.”
Így vetette bele magát a vasútépítés, a távíróvonal kiépítési munkákba, illetve Argentína déli határvidékének kijelölésébe. Akkori tevékenysége kapcsán „(…) nem múlaszthatom el az esti imák megemlítését és azt a nagy hatást, amelyet rám gyakoroltak a Pampa magányában. Ezt minden nap napnyugtakor játszotta az erődítményekben az alakulat zenekara. Ez az ima feledtette velem a fáradalmakat és nélkülözéseket, amelyeket mind a csapat, mind a tisztek szenvedtek ebben az elhagyott pusztaságban.”
1868-ban a Buenos Airesben alakult osztrák–magyar egylet elnökévé választották. 1869-ben felajánlották számára a Ferrocarril Central Norte vasútigazgatóságát, azonban ehelyett testhezállóbb megbízatást vállalt el, a Colegio Militar (ma: Colegio Militar de la Nación) – vagyis tisztképző intézet – megalapítását és vezetését, mint szabadságolt állományú ezredes. Ezen intézmény élén 1874. május 24-ig állt, ahonnan politikai okok miatt volt kénytelen távozni.
A következő esztendőben a Topográfiai Intézet titkárává, majd elnökévé nevezték ki. „Ilyen minőségemben adtam ki utasítást a[z Entre Ríos-i] provincia valamennyi kerületének kataszteri tervek szerinti felmérésére. Egész Argentínában ez volt az első ilyen természetű munka, melyet végrehajtottak s amelyet csak évekkel később utánoztak Buenos Aires provinciájában. (…) Egy emlékiratot is írtam a provinciáról, mellékelve az előbb említett kataszteri terveket, az 1881-es Buenos Aires-i kiállítás alkalmával. – E munkám elismerése jeléül arany éremmel tüntettek ki, amelyet azonban sohasem kaptam meg, mert az akta a minisztériumokban elveszett” – sommázta akkori működését.
A térképészeti intézet vezetése mellett 1875 és 1883 között az Escuela Normal de Profesores – tanárképző főiskola – matematikai és geometriai tanszékét vezette és tagja volt a Concepcion del Uruguay – Entre Ríos tartományi főváros – vizsgálóbizottságának. Családjával 1883-ban Buenos Airesbe költözött, rövid ideig a Topográfiai Intézetben mérnökként tevékenykedett. 1884 végén kérték fel az Academia Militar „katonamérnöki iskola” alapítására, továbbá az argentin vezérkar 4. (térképészeti) osztályának vezetésére, mely beosztásokat 1896-ig töltötte be.
Felesége 1891. január 19-i halálát követően szinte teljesen bezárkózott. A ’48-as tábornokok közül már csak ő és Görgei Artúr élt, ám úgy tűnt, hogy a nagy földrajzi távolság miatt a magyar haza mintha megfeledkezett volna. Tervezgette hazajövetelét, amelyet Kuszkó István, az Országos Ereklye Múzeum igazgatója kezdeményezett elsőként, majd 1899-ben Széll Kálmán miniszterelnök évi 2000 forint nyugdíjat szavaztatott meg számára. Spanyol nyelvű naplóját Kuszkónak küldte el, amelyet magyarul a kolozsvári Történelmi Lapok közölt folytatásokban.
Miután a hosszú tengeri utat nem tudta vállalni, a hazatérését szervező Deáky Albert kolozsvári ügyvédnek írt megtört hangvételű levelet:
(…) Én már öregember vagyok, hazámtól már oly rég távol, és mégis a honvágy hatása folytán még mindig sajog a szívem ama tudattól, hogy idegen porban kell megnyugodnom. Nagy megerőltetésembe került a végleges lemondás, hogy hazámat viszont ne láthassam, de orvosaim tanácsa és Krisztina leányom súlyosabb tüdőbaja arra indítottak, hogy többé még csak reményt se tápláljak régi terveim megvalósításához. Ezek után le kellett végleg mondanom álmaim megvalósításától, és így nem marad más hátra, mint nagy lelki küzdelmek és bánat mellett belenyugodnom abba, hogy édes hazámat és kedves honfi- és harctársaimat, akiket, fájdalom nem fogok többé láthatni, csakis egy szívből jövő »Isten hozzád-dal« üdvözöljem a messzi földről.
Látása egyre gyengült, amelyen a hályog-műtét sem segített. Élete alkonyán visszaemlékezéseit (Mis memorias) spanyolul mondta tollba, amelynek másolata és magyar átirata – a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Argentínai „Czetz János” Főcsoportja révén – hazakerült az 1970-es években (A kéziratot Kedves Gyula rendezte sajtó alá és Emlékezéseim címmel jelent meg Budaörsön 2001-ben). A Buenos Aires-i magyarok méltó módon ünnepelték meg 1902-ben nyolcvanadik születésnapját, az eseményen Radits Bernát cigánybandája húzta a zenét.
Egészségi állapota romlásának végstádiumaként tüdőgyulladást kapott, és 1904. szeptember 6-án meghalt. Másnap katonai tiszteletadás mellett került sor temetésére a Buenos Aires-i Recoleta temetőben. A Colegio Militar de le Nación alapításának centenáriumán, 1969 októberében helyezték át maradványait az intézmény kápolnájába.
Az 1848/49-es magyar függetlenségi háború legfiatalabb honvédtábornokának két hazát adott végzete. Mindkettő őrzi emlékét, amelynek látható jelei Erdélyben, Magyarországon és Argentínában is megtalálhatók.
A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás ide kattintva érhető el.
Borítókép: Czetz János (Forrás: mek.oszk.hu)