A Brenta menti csata

A brentai csata messze az egyik legfényesebb diadala íjfeszítő őseinknek. A jelentős győzelemnek van néhány érdekes előzménye és fontos következménye, amelyet mindenképpen együttesen kell szemlélni ahhoz, hogy komplexitásában tudjuk szemlélni az eseményeket – olvasható a Magyarságkutató Intézet írásában.

Zsoldért indult, de országbővítés lett belőle

899-ben a magyar hadak páratlan menetteljesítményt felmutatva a nyár folyamán Észak-Itáliában termettek, és sorra győzték le a határvédő és különböző tartományi seregeket. Több mint ezer kilométert megtéve vonultak az ellenség földjén, fegyelmezett és gyors csapatmozgásuk mindenhol meghozta a győzelmet számukra. Berengár király ugyanakkor rendkívüli csapatösszevonásba kezdett és a korszakban rendkívül jelentős haderővel indult a magyarok ellen. A híradások szerint a magyarokénál háromszorta nagyobb sereget gyűjtött össze, amit a kutatók 15 ezer főre becsülnek. 

Elődeink azonban folyamatosan hátrálva többször kitértek Berengár hadai elől és maguk után csalva őket kerestek alkalmas terepet az összecsapásra. 

Természetesen a visszavonulásnak más szerepe is volt. Mivel a magyarok teljesen ismeretlenek voltak az itáliai seregeknek, ezért igyekeztek őket megtéveszteni, miszerint gyengék és ingatag moráljuk következtében kerülik az összecsapást. Másik céljuk az ellenség utánpótlási vonalainak elnyújtása, amivel lelassították az itáliai sereget és igyekeztek kifárasztani őket a hosszas meneteléssel. Ilyen előzmények után érkeztek meg a Brenta folyó partjára, ahol őseink követeket küldtek Berengárhoz, és felajánlották, hogy a zsákmányuk átengedése fejében szabad elvonulást kérnek. Az elbizakodott uralkodó azonban nem akart hajlani a szóra, és megközelítette a folyót, a túlparton lévő magyarok pedig újabb követet küldtek, immár puszta életükért rimánkodva.

A csel bejött: a magabiztos Berengár, a siker biztos tudatában lakomát csapott és tábort veretett seregével, amely amúgy is kimerült az „üldözésben”. A nem túl széles de sebes folyón a magyarok megkeresték a gázlót és villámsebességgel átkeltek és ugyanilyen gyorsan csatarendbe fejlődtek. Mivel a folyón túlról a magyar íjakkal tűz alatt lehetett tartani közvetlenül a part mentén lévő ellenséget, így több oldalról is támadhatták a meglepett itáliaiakat. 

A rendkívül erős, koncentrált és váratlan magyar támadás elsöpörte a háromszoros túlerőben lévő ellenséget, 

ahol feltételezhetően egy idő után kitört a pánik, tovább gyengítve az ellenállást. Maga Berengár is csak egyik közkatonájával ruhát cserélve tudott elmenekülni a csatatérről. A szeptember 24-én lezajlott csata, kiemelkedő fegyverténynek számított a korabeli Európában.

A gazdag zsákmánnyal visszatérő magyarok értesülve megbízójuk, Arnulf haláláról, visszavonulásuk közben szisztematikusan elfoglalták a Dunántúlt. Közben 

Berengár felismerve a magyarok katonai erejét, és annak diplomáciai jelentőségét, rövidesen szövetséget kötött a magyarokkal. 

Őseink tehát biztosították a Kárpát-medence nyugati felét, és az egyik legfontosabb nyugati kereskedelmi út mentén (a mai Szlovénia és Északkelet-Olaszország területén) szabad átjárást szereztek egy most már baráti szomszéd jóvoltából, ami a további európai hadjáratok kiindulópontjául szolgálhatott.  

A szerző Kovács Attila, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján érhető el.

Borítókép: Berengár király (Fotó: Wikipédia)