Voltak azok a régi, elmaradott idők, amelyeket imigyen foglalt össze nekünk valamikor a ’90-es években a Mesa Verde Nemzeti Parkban, egészen pontosan az anasazik építette fantasztikus Cliff Palace-ban a Ranger:
„Azok az emberek olyan régen építették ezt, és éltek itt, hogy még nem volt tévé sem.”
A körülöttünk álló derék, pálmafás inges amerikai turisták hangos „wow! wow!” kiáltásokkal fejezték ki megrökönyödésüket, s hogy megértették az idők végtelenségét, továbbá azt is, hogy „mélységes mély a múltnak kútja”.
Bizony! Azok voltak ám a régi idők!
S azóta lettek még régebbi idők, olyanok, amikor még nem volt internet sem, meg „social media” sem, sőt – és ez az igazán plasztikusan elborzasztó! –, még 444.hu meg HVG sem volt, benne a korhadéklakók elitalakulatával, Szily Lászlóval meg… eh, mindegy is…
Azokban az időkben viszont volt kocsma meg pofon meg belenézés a másik szemébe.
Na most képzeljük bele magunkat azokba a régi időkbe, s képzeljük el, hogy egy régi-régi Tóthné Laura él egy Abony méretű településen, vagy egy kisebben, vagy egy nagyobban! És ez a réges-régi Tóthné Laura egy szép napon azt kezdi terjeszteni a település hivatásos vadászáról vagy csak a helyi vadásztársaság akármelyik tagjáról, hogy nevezett lelőtt két védett gólyát.
Azokban a régi időkben a következő történések zajlottak volna le – vagy egyik, vagy másik, vagy esetleg tetszőleges sorrendben mindegyik.
A megrágalmazott vadász a kocsmában összefut Tóthtal. Odamegy hozzá, és meglehetősen indignált hangon kérdőre vonja, miért rágalmazza őt a felesége, vagyis a Laura. Tóth, amennyiben nem tudja, mit művel a Laura, valóban megdöbbenve biztosítja a megrágalmazottat, hogy még az este kérdőre vonja az asszonyt, akinek „nyilván elment az a maradék esze is, hogy a rosseb egye meg!”. A két férfi ebben marad, és isznak egy sört. 1/a aleset: Tóth tudja, mit terjeszt az asszony, sőt ő is részese a rágalmazásnak, ebben az esetben hebeg-habog, vagy visszatámad, hogy „nem zörög a haraszt”, miegymás. Ekkor a dolog könnyen pofozkodásig fajulhat, és már csak az igazság végett remélhetjük, hogy a megrágalmazott az erősebb és átrendezi a Tóth pofáját.
Tóthné összefut a kisboltban a megrágalmazott feleségével, aki hangosan kérdőre vonja, miért rágalmazza az urát. Hamar kiabálásig fajul a szóváltás, a jelenlévők először két pártra szakadnak, van, aki elhiszi a rágalmakat és Tóthné védelmére kel, van, aki éppen ellenkezőleg. A csúnya és egyre durvább veszekedésnek a boltos vet véget, emelt hangon megkérve mindenkit, hogy aki nem vásárol, az menjen onnan az anyja keservébe. 2/a aleset: esetleg a kisboltban is kialakul némi hajhúzkodásos pörpatvar a két asszony között, amelyben, már csak az igazság végett, remélhetőleg Tóthné húzza a rövidebbet.
Jó esetben viszonylag hamar kiderül, hogy Tóthné csak rágalmazott, kiderül, hogy semmi bizonyíték nincsen arra, amit mond, sőt, a megsárgult, ócska fénykép, amit mutogat bizonyítékként, azt a pillanatot ábrázolja, amikor a megrágalmazott nagyapja 1897-ben talált két elpusztult gólyát a település határában. A település lakói egy darabig nem állnak szóba Tóthékkal, Tóthné Laurának át kell járnia vásárolni a szomszéd faluba, mert a kisboltban nem szolgálják ki, Tóth se mehet be a kocsmába – aztán legkésőbb a falunapon összebékül a két család, Tóthék bocsánatot kérnek, mindenki sír egy kicsit, aztán hajnali háromkor, kissé kapatosan az összes jelenlévő azt énekli összekapaszkodva, hogy: „Juli néni, Kati néni / Letye-petye-lepetye! / Üldögélnek a sarokba, / Jár a nyelvük, mint a rokka / Letye-petye-lepetye! / Bárki inge, rokolyája / Letye-petye-lepetye! / Lyukat vágnak közepébe, / Kitűzik a ház elébe / Letye-petye-lepetye!” Utána meg azt, hogy: „Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra, / Úgy is tudom, hogy rólam folyik a pletyka, a pletyka, / Nem kérem én a jó Istent csak arra, csak arra, / Ragassza le valamennyit a padra, a padra!”
Ilyenek voltak a régi idők, az elmaradott idők, amelyekben voltak még emberi viszonyok, kikezdhetetlen igazságok, kocsmák, pofonok, szembe nézések, és azokban a régi időkben még Tóthné Laura is megtanulta egy életre, hogy bármennyire is gyűlöl valakit, semmiképpen ne rágalmazzon, ne terjesszen hazugságokat, ha ilyesmire támad kedve, inkább fogja be a pofáját, mert a dolognak vannak következményei.
Ma már modern, progresszív, „social mediás” meg Szily László-s, Oroszi Babett-es idők vannak, ma mindenkinek annyi identitása lehet, amennyit csak akar, úgyhogy nincs is lassan senkinek semmilyen, legfeljebb a „boomereknek”, és a rágalmazás is másképpen megy és másmilyen következményei vannak.
Ma Tóthné Laura a Facebookon rágalmaz önfeledten.
Ma Tóthné Laura meglát egy fényképet a Facebookján, és azt haladéktalanul megosztja, elégedetten, boldogan, és nagy örömmel konstatálja, hogy szennyes lelkének és beszűkült tudatának minden löttyös indulata célba ér, társat talál, Tóthné Laurát átjárja a lumpenprolik emésztőgödrének bizsergető akolmelege.
