Talán nem árt, ha eltöprengünk egy kicsit.

Nemrég még arról szóltak a nagy viták, hogy köthet-e házasságot két azonos nemű személy, s köthet-e leginkább egyházi házasságot.

A vita lezárult: köthet.

Most ott tartunk, hogy köthet-e házasságot négy (három? öt? két tucat?) azonos nemű ember.

Hadd jósoljam meg a vita kimenetelét: igen, hát persze. „Isten sem ellenezné.”

Byung-Chul Han írja A kiégés társadalma című könyvében: „A kellnek mindig van határa. A lehetnek sosincs.”

Ezért, igen, éppen ezért fog nemsokára boldog házasságot kötni templomainkban akárhány férfi és nő egymással, hiszen ki döntheti el, hányan lehetnek boldogok egyszerre egy házasságban?

Most négy férfi boldogságánál tartunk. De lesz ez még több is. Mert a lehet határtalan.

És ebből következően vetődnek fel a kérdések, hátha az egyházi vezetőknek van ezekre valamiféle válaszuk.

Mert ha a lehet határtalan, akkor ki jelentheti ki, hogy csak akárhány férfi köthet egymással házasságot egyszerre vagy akárhány nő? És mi lesz azokkal, akik a háziállatukkal élnek együtt boldogan, mindenféle módon, és egy szép, ködös, novemberi kedd reggel arra ébrednek, hogy szeretnék elvenni feleségül (hozzá akarnak menni) a kutyájukhoz, a lovukhoz, a hörcsögükhöz?

Őket majd kegyetlenül kizárjuk a boldogságból?

Az ő emberi méltóságuk nem számít?

Különösen, ha csak úgy árad majd közöttük a szeretet.

Ellenezné Isten, hogy templomában köttessék meg egy ilyen boldog házasság?

Lena Müller „lelkésznő” szerint biztosan nem.

Majd lesz egy kis vita.

Nekik ki tilthatja meg?

Hiszen a lehetnek soha nincs határa.

Íme, az önimádat társadalma.

A hedonista pogányok társadalma.

A szörnyetegek társadalma.

Jó lenne tudni, vajon ha ma besétálna négy férfi a Bécsi kapu téri evangélikus templomba, hogy szeretnének házasságot kötni, így, négyen, együtt, mert árad közöttük a szeretet, el lennének-e zavarva az anyjuk keservébe, vagy elkezdődne egy vita, amelynek végén megkapnák az áldást?

Én még reménykedem.

De azért itt motoszkál bennem – hosszú évek óta – Az ember tragédiája, abból is a Római szín. Ahol Cluvia dalol a végkifejlet előtt: „Bolond világ volt hajdanában, / Rém járt fel a hősek agyában, / Szentnek hivék, mit kacagunk ma, / S egy-két ily őrült, ha akadna, / Cirkuszainkban éppen elkel, / Nekünk látvány, a vadnak étel.”

Majd, amikor az orgia tetőfokára hág, halottas menet közeleg a távolból, s az egyik vidám ifjú odaszól Hippiának, az örömlánynak: „Lopd ki szájából az obulust!” Vagyis, hogy csókolózzon a hullával. S Hippia ugrik boldogan, mert hiszen mekkora mulatság is ez, s ki tilthatja meg neki, hogy boldog legyen.

S ekkor lép be Péter apostol, s odakiált: „Megállj, leány, a döghalált szívod magadba!”

Majd elmondja egész irodalmunk egyik legcsodálatosabb és sajnos ma legaktuálisabb monológját. Tudom, hosszú és „unalmas” a mai, harminc másodperces TikTok-videókhoz szokott agyhalottaknak, de azért én idemásolom: „Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék, / Míg a szerencse mosolyog feletted, / Mint napsugárban a légy, szemtelen, / Istent, erényt, gúnyolva taposó. / De hogyha a vész ajtódon kopog, / Ha Istennek hatalmas ujja érint, / Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső. / Nem érzed-é, hogy az ég büntetése / Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül, / A város pusztul, durva idegen nép / Tiporja el arany vetésidet, / Szétbomlik a rend, senki sem parancsol / S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás / Emelt fővel jár a békés lakok közt, / Utána a halvány gond, rémület / S égből, földről se részvét, sem segély. / Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával / Elandalítni azt a szózatot, / Mely a kebelnek mélyét felveri / S jobb cél felé hiába ösztönöz./ Kielégítést, úgyebár, nem érzesz, / Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör, / S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg: / Hiába mind, a régi istenekben / Nincs már hited, kövekké dermedeztek. 

(Az istenszobrok szétporlanak.) / Elporlanak, s új istent nem találsz, / Mely a salakból újra fölemelne. – / Nézz csak körül, mi pusztít városodban / Hatalmasabban, mint a döghalál, / Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról, / Hogy Thébaisznak puszta téreit / Vad anachorétákkal népesítsék, / Ottan keresve tompult érzetöknek / Mi még izgassa, ami még emelje. – / El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék, / E nagy világ most tisztuló szinéről.”

Ideje az özönvíznek.

De addig még négy férfi házasodik egyszerre.

Mert árad közöttük a szeretet.