A blues zene meghonosítója Magyarországon tagadhatatlanul a Hobo Blues Band volt. Addig is játszott szinte majd’ minden jelentősebb együttes az Omegától a Fonográfon, LGT-n át Syriusig blues vagy bluesos számokat, de a HBB volt az első csapat, mely kultikus műfajjá tette azt. A meghonosuláshoz és az iskolateremtéshez minden bizonnyal hozzájárult a „Kopaszkutya” című remekbe szabott kultuszfilm is.
Jómagam úgy vélem, hogy kocsmába, valamint lezserebb éttermekbe nehéz jobb zenét választani az autentikus bluesnál. Nem véletlenül volt olyan népszerű a kilencvenes évek második felében az inkább jazz-klubként működő „Black and White Pizzéria” helyén nyílt Old Man’s Music Pub, ahol főként blues együttesek léptek fel s minden este élő zene volt.
Ha belépek valahová és blues szól, komfortérzésem egyből megnő 50 százalékkal. Így volt ez az Enso nevű egységben is, amire előbb a Bűvös szakács blog márciusi bejegyzése, majd a nyáron megjelent „Audi Dining Guide Top 100-as” kiadvány hívta fel a figyelmem.
A zen-buddhizmusban az elme felszabadulásának pillanatát, a megvilágosodást, a kreativitást szimbolizáló, laza ecsetvonással rajzolt körről elnevezett gasztro-kocsmában, japán megnevezéssel „izakayában” épp a „Mannish Boy” szólt Muddy Waterstől, midőn leültem az asztalomhoz. A blues műfajának egyik legdögösebb darabja. A továbbiakban más zenei stílusirányzatoknak is helyet adtak, de egyik sem volt fülbántó, a háttérzene mindvégig emelt az összélményen.
A berendezés egyedi, illik a kulináris kínálathoz, egyfajta rendezett szedett-vedettség uralja, erőltetett romkocsmásság nélkül. Kortárs „wabi sabi” stílusú ramen-bárként határozzák meg magukat a honlapon, de a Facebook-besorolások között megtaláljuk a „zugkocsmát” is.
Nem véletlenül.
Ide aligha téved be valaki véletlenül, informatív cégtábla nincs is az utcán. A hely nevét neonfelirat jelzi, de arról az átlagember azt sem tudja, hogy solariumot, butikhotelt vagy masszázs-szalont jelöl. A kíváncsiskodók is hamar visszafordulhatnak, a lepergő vakolatú belső udvar csak annak ígér bármit is, aki tudja hova jött. Vélhető, hogy a tisztes és megérdemelt sajtóvisszhang mellett a szájhagyomány az, amire építenek. Aki itt megfordul, jó eséllyel ajánlani fogja a helyet gasztronómiai szempontból nyitott barátainak.
Ázsiai fúziós konyhát visznek néhány „vendégfogással”. Az általam rendelt ételeken kívül kínálnak többek között citromfüves tengeri csigát, saját cheese cake interpretációt, rament kacsából és pisztrángból, de van egy shi take gombás vegán verziójuk is.
Az árak értékarányosak. Előételszerű kis tálak 950 és 2450, ramenek 3150 és 3650, főételek 2850 és 5900, desszertek 1150 és 1350 forint között kaphatók.
Az első fogás, ami megragadta a tekintetem, a „malacfüle” volt. Ez kihagyhatatlan, és általában kellemes meglepetéseket tartogat, lásd a Buja Disznók rántott sertésfülét vagy a Bock bisztró ökörpofa retro malac-fülraguját. Itt ropogós, izgalmasan fűszerezett variánst adnak, mely ideális sörkorcsolya. Mellé vagy akár külön is kitűnő a szezonális kimchi, ami ottjártam idején, szeptember közepén karfiolból készült.
A szecsuáni zöldalmás pacalsaláta valóságos ízszimfónia volt, jó értelemben szájzsibbasztó (gondolom ez a megfelelő mennyiségű szecsuáni borsnak volt köszönhető), markánsan csípős, zöld korianderrel megszórt, komplexen fűszerezett alkotás.
Rendeltem Gillardeau osztrigát is, ami hozta a formáját, három változatban kínálják, jómagam a nyers yuzu-s variánst próbáltam ki. Az osztriga nagyon megosztó előétel, volt, aki azért törölt az ismerősei közül a Facebookon, mert megosztottam a fiaimmal közös osztrigázásunkról néhány fotót az idővonalamon. Micsoda mélyen fekvő averzió kell ehhez! Kóstoltam tucatnyi variánst, beletéve a „Ocean bar and grill” osztriga trióját, de nálam semmi nem veri az egyszerű nyers citromos verziót. Mivel a yuzu is citrusféle, nem volt kétséges a választás.
Finom volt a Pao de Queijlo, ami brazil sajtos pogácsát fed, s nem okozott csalódást a desszertként rendelt trüffel-gyűjtemény sem.
A kiszolgálás kedves, udvarias, közvetlen.
Az itallap a söröket leszámítva követi az étlap igényességét és extravaganciáját. A kínált négy sör közül három érdektelen, de az észt Pöhjala főzde „Meri” nevű gose-főzete figyelmet érdemlő, annál is inkább, hogy a nagy történelmi múlttal bíró, különleges ízvilágú gose irányzat viszonylag elhanyagolt műfaj még manapság is, a „sörforradalom” tizedik esztendejében. Kínálnak nyolc jól összeválogatott bort, melyek fele magyar, ötöt kimérnek decire is. A töményitalok között kommersz tételt nem találunk egyáltalán.
Az Enso-ban elköltött „vacsora-előzetes” (aznap estére foglalásom volt egy másik helyen, ezért is nem rendeltem laktató ramen-t) annyira meggyőző volt, hogy utána olvastam a világhálón a helynek. Nem volt nehéz kideríteni, hogy az Enso kulcsfigurái a „pop-up” vacsoráiról elhíresült „Konyhakör” alapítója, Tennet Benjámin, valamint a Costes-ben, s a Huszár Krisztián nevével fémjelzett helyeken, a Zónában, a Beszállítóban és a Fámában gyakorlatot, tapasztalatot szerzett Ruff Dávid. (Aki egyébként Saigonban is főzött másfél évig, s aki a Magyar Gasztronómiai Egyesült által szervezett kétéves Czifray mesterkurzus dobogósa volt.)
Igen, így már érthető az egész szürreális élmény.
Ritkán terek vissza egy-egy helyre, mert mindig nyílik valami új egység, amit érdemesnek vélek előbb kipróbálni, de az Enso-ba visszamegyek, ha másért nem, a ramenért. De persze van még, ami odacsábítson, a pisztráng és Szent Jakab kagyló sashimi-től a tengeri csigáig.
Elérhetőségek:
Ensō Budapest
Budapest, VIII. ker., Baross u. 85.
Telefonszám: +36 70 608 4090
Honlap: www.facebook.com/ensobudapest/
E-mail-cím: [email protected]
Nyitvatartás:
hétfő: zárva
keddtől péntekig: 16.00 – 22.00
szombat, vasárnap: zárva
