Újragondolt magyar ételek a szigligeti vár alatt: Aranypatkó étterem

Szigliget az utóbbi fél évtizedben a Balaton legizgalmasabb gasztronómiai központjai közé emelkedett.

Szigliget az utóbbi fél évtizedben a Balaton legizgalmasabb gasztronómiai központjai közé emelkedett. Nem kétséges, ehhez meghatározó mértékben járult hozzá a Várudvar elnevezésű kulináris centrum, ahova olyan, országos szinten kiemelkedő éttermek települnek ki a nyár idejére, mint a Michelin-csillagos Costes, Bíró Lajos ikonikus piaci étkezdéje, a Buja disznó(k), Kereszty Gábor Bartókja, az autentikus nápolyi pizza magyarországi úttörőiként számontartott Digó, vagy Rácz Jenő „Nem rossz” nevű szezonális egysége, mely idén csak sütiket kínált ottjártam idején, azokat viszont csúcsminőségben.

 

Fél évtizede nyitott a Villa Kabala, mely a legjobb tavalyi élményeim közé tartozik, lényegében nyitástól felső kategóriás, minden tekintetben mintaértékű hely. Az utóbbi fél évtizedben gazdagodott a település a Szigligeti fagylaltozóval, mely hamar országos ismertségre és szakmai tekintélyre tett szert.

 

A kétezer-tízes évek középen jutottam el első ízben Szigligetre, akkor Oszi bácsi keszegsütődéje volt a fő célpontunk, mely máig etalon helynek számít. Egyébként ezt is sikerült idén újra meglátogatni, a keszeg továbbra is tanítható (sütnek pisztrángot, harcsát, süllőt is), jó lenne minőségi italokat kínálni mellé, különösen a kézműves sört hiányoltam. 

A lisztbe forgatott, bő olajban kisütött hal az az étel, melyhez sör, bor és fröccs egyaránt illik, de talán a sör leginkább.

A rántott halhoz már kifejezetten sört javaslok, viszont a párolt vagy főtt halakhoz bort. Oszi bácsinál minden mélysütve készül, ezt az egyszerű technológiát tökélyre fejlesztették. A remek halhoz például egy balatonvilágosi Hedon sör jobban csúszna a nagyipari tömegtermékeknél.

 

Nem jutottunk el sem 2015-ben, sem 2016-ban az idén húszesztendős Kikötő étterembe (idén ez is összejött, szerettük a helyet), melynek tulajdonosai a járvány sújtotta időkben két helyet is nyitottak, az első évben tapasbárként működő Mércét, mely mára az olasz gasztronómiára fókuszáló mediterrán étteremmé alakult, valamint a Kisbolt nevű reggeliző-delikátot.

 

A település régi motorosa az Aranypatkó étterem, ahol a kétezer-tízes évek közepén két ízben is megfordultunk, fősodratú ételeket kínáltak, nem kiugró, de korrektnek mondható minőségben. 

Miután hírét vettem, hogy leigazolták a Bock Bisztróban, valamint a „Vendéglő a Kisbíróhoz” nevű zseniális testvér-egységben tapasztalatot szerzett Szalkai Pált, a hely a célpontlistám élére került.

A Várhegy oldalában elhelyezkedő étterem teraszán hatalmas napernyők biztosítanak árnyékot. A kilátás csodás, az asztalok egy részéről a Balatonra is rá lehetett látni. A beltér atmoszférája megnyerő: hajópadló, cserépkályha, a falon festmények, régi vágású, fából készült nagy ablaktáblák, régies, hangulatos világítótestek biztosítanak békebeli hangulatot. Mi a nyári kánikulában a beltér hűvösét választottuk.

 

Kezdjük a kiszolgálással, ami korábban sem volt a hely erőssége, bár akkor mindössze személytelenek voltak a pincérek. Ezúttal felszolgálónk, egy középkorú úr, nem egyszerűen személytelen volt, hanem teljesen érdektelen, blazírt, unott, lerítt róla a totális kedvetlenség, nem emlékszem, hogy hasonló kisugárzással ebben a szakmában az utóbbi tíz évben találkoztam volna. De ha betartotta volna a normális viselkedés alapelveit, akkor nem tettem volna ezt szóvá ennyire részletesen. 

Olyat, hogy a vendégek által tisztán hallható megjegyzéseket tegyen, sóhajtozzon, mondván, hogy „ez nem igaz”, vagy hogy „Istenem”, mert elővettünk egy társasjátékot az ételekre várva, illetve a megérkezett ételeket lefotóztuk, csak a kilencvenes években tapasztaltam.

Az, hogy a vendég által mondott köszönömre nem felelt semmit, apróság emellett. Hadd jelezzem, hogy fiatal kolléganője, akivel az áfás számla kapcsán akadt dolgunk, kedves, mosolygós, segítőkész, egy egészen más viselkedéskultúrát képvisel.

 

Az étlap annyiban változott a korábbi időszakhoz képest, hogy megjelent néhány kreatív fogás a választékban, a filozófia, az alapállás, konkrétan a magyar karakter és a nem eltúlzott, de tisztes választék maradt. Kínálnak többek között savanyú tojáslevest, paszternákkrémlevest tökmaggal és almával, hideg kacsamájat zöldségekkel, marhapörköltet, harcsapaprikást, tojásos lecsót, somlói galuskát és császármorzsát.

Az árképzés vendégbarát, a hasonló színvonalú balatoni helyekhez képest kifejezetten kedvező, akárcsak az azonos tulajdonban levő keszthelyi Zenit hotel éttermében, valamint a vonyarcvashegyi Bock bisztróban.

A körettel együtt számolt, korrekt adagban kínált főételek közül csak egynek az ára haladja meg az 5000 forintot, a levesek díjszabása (a halászlét leszámítva) 2000 alatt marad, a desszerteké sem kúszik 1500 forint fölé.

 

A konyha teljesítménye megfelelt felfokozott várakozásainknak. A füstölt tokhal sóskamajonézzel remek ötlet, a kivitelezés is ügyes. A selymes, nem túlsűrített halászlé koncentrált, kifejező ízű, egy fokkal sósabb az optimálisnál, de élvezetes, messze átlag feletti, a hal benne friss, feszes húsú. A spenótos laskagombával és „nyomott” burgonyával kínált fogas kifogástalan, a hal kívül kellemesen pörzses, belül szaftos, kicsattanó frissességű, jól harmonizál a körettel. 

Meg voltunk elégedve a réteslapok között az új hullámos krémesek stílusában tálalt vargabélessel is.

Mindent egybevetve jó élményünk volt az Aranypatkó, de ha ugyanezeket az ételeket ugyanebben a patinás környezetben kedvesen, néhány jó szó kíséretében teszik elénk – ahogy abban részünk volt Vonyarcvashegyen több alkalommal is – akkor a legjobbak közé sorolnánk a helyet.

Aranypatkó

Szigliget, Kossuth utca 15.

Telefonszám: [phone]

Honlap: https://www.facebook.com/aranypatkoszigliget

Email: [email protected]

A képek a szerző felvételei.