1991-ben a délvidéki származású Czvitkó Zoltán „Marxim” néven nyitotta meg egyedi kocsma-pizzériáját, nem messze a Széna tértől, a Kisrókus utcában. Már neve is ironikus volt, Marxot és a Maxim bárt vonták össze ötletesen. Dekorációjában hangsúlyos szerepet kaptak a kommunista relikviák. Évekig a viták kereszttüzében állt a hely, támadták jobbról, balról, per is indult a tulajdonos ellen tiltott önkényuralmi jelkép nyilvános használata miatt, ami szerencsére felmentéssel zárult.
Mi 1993-ban kezdtünk ide járni, évekig rendszeres vendégek voltunk a Marximnak, hébe-hóba máig benézünk, legutóbb nem sokkal a vírusjárvány előtt egy huszonéves aradi fiatalembernek mutattam meg egy gasztroturné végén egyetemi éveim kultikus kocsmáját.
Abban igaza van a bírálóknak, hogy hasonló hely nem működhetne náci imázzsal, akkor sem, ha minden erejével kifigurázná a nácizmust. Ez kettős mérce, ami felháborító, de ennek nem a Marxim az oka, hanem a balliberális mainstream, mely igyekszik mindent megtenni azért, hogy a nácizmus legyen a köztudatban az „abszolút gonosz”, aminek diabolitásával semmilyen más rendszer nem mérhető össze. A történelmi tényekhez való hozzáállásukat jól ismerjük, köteteket írtak már erről: ők is tudják, hogy a kommunizmus legalább annyira embertelen volt, mint a nácizmus, de attól még hazudnak rendületlenül, politikai érdekből, számításból.
Mi elsősorban azért szerettük a Marximot, mert fügét mutatott annak az embernyomorító rezsimnek, amiben addigi életünk nagy részét kénytelenek voltunk tölteni. A szürkére festett szeparék között drótháló feszült, a gipszből készült békegalambot kalitkába zárták, a falon megannyi ironikus modern freskó, az abroszt helyettesítő papíralátétre nyomtatott étlap-itallap tele volt a kommunizmus abszurditásait és/vagy kegyetlenségét kipécéző poénokkal.
A sajtos pizza itt mindmáig „sajtós”, zárójelben: Népszabadság, Népszava, a Gulág pizza elnevezése mellett az szerepel: „másutt Hawaii”.
A Pizza á la Brrr ÁVÓ leírásában a hozzávalók között láthatjuk a kagylót – „a leghallgatáshoz”, a Margherita a „Mester elvtárs és Margarita” nevet viseli. Az istenek italát táBorokként tüntetik fel, a malátából főzött komlótartalmú népszerű italt pedig munkáSörök címszó alatt.
Itt szerkesztették 1994 után a magyar sajtótörténet egyetlen konzervatív avantgárd havilapját „Szamizdat” néven. Varga Domokos György barátomnak köszönhetően részt is vettem egy-két szerkesztőségi gyűlésen. Ezek hangulatát, akárcsak a „Szamizdatét” s a Marximét a „Hajóágyú” nevű mai podcastéhez hasonlíthatom, ahol némi szabadszájúsággal, s intellektuális fölénnyel röhögik ki az ellenfeleket. Amint VDGY leírja az „Elsőkből lesznek az elnök – a magyar média metamorfózisa” című monográfiájában, az üzletet nem sokkal később eladó tulajdonos minden héten vendégül látta kocsmájában a szerkesztőséget és állta a lap nyomdaszámláját is.
