Valamikor nem is azok a termőhelyek jelentették a borvidéket, mint amit ma jobbára ismerünk. Sőt! Azok a területek ma már a civilizáció áldott, vagy éppen átkos következményeiként el is tűntek. A nagyváros a XX. század elején bekebelezte őket, és mára csak egy-egy utcanév maradt a valaha nagy múltú borvidékből. A Villányi út, fölötte a Gellért-hegyre kúszó Somlói út, Ménesi út, Bakator utca, Szüret utca.
De eltűnt a szőlő a budai Vár nyugati lejtőiről is, ahol annak idején szintúgy komoly termést szüreteltek.
A Monarchia idején a Buda-sashegyi borvidék: „…magában foglalja Budapest fő- és székváros és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Duna jobb parti részeit”. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye szőlőterülete az 1908. évi statisztikai adatok szerint 50 080 hektár, ami az egész ország szőlővel beültetett területének 17,29 százaléka volt! A vármegye 221 községe közül, beleszámítva a városokat is, csupán hét községben nem foglalkoztak szőlőműveléssel. Ennek a komoly termőterületnek a java része ugyan a XI. századtól – jórészt a kereszténység terjedésével együtt – a Duna bal parti részein terült el, a számok mégis meggyőzők.
A ma már csak levéltárakban létező vármegye szőlőművelése nagyobb múltra tekinthetett vissza, mint maga a vármegye. Ennek bizonyítékait legnagyobb részben a mindenki által ismert borkedvelő rómaiak hagyták maguk után.
Mátyás király annak idején Champagne-ból és Burgundiából hozatott szőlővesszőket, ide, a budai birtokaira.
Habár a helyi legenda azt mondja, hogy a francia uralkodó épp akkoriban elégelte meg a champagne-i bor hitvány minőségét és más bor után nézett a királyi asztal számára…

A XIX. század vége felé a borok ára meglehetősen eltérően alakult a borvidék egyes területei között.
A környék legjobban megbecsült – és persze legdrágább bora is – a szentendrei aszú volt.
Túlérett, de részben szárított szőlőből készült, leginkább kadarkából, amit a mai tokaji aszú készítéshez hasonló módon állítottak elő. A szárított szőlőt óborral öntötték fel, így erjesztették, és az akkori viszonyok között igencsak borsos árat kértek érte. Amíg egy egyszerű Buda-vidéki vörösbor akója 15-20 forintot kóstált, az aszúért 60–150 forintot is kértek.