Valamikor nem is azok a termőhelyek jelentették a borvidéket, mint amit ma jobbára ismerünk. Sőt! Azok a területek ma már a civilizáció áldott, vagy éppen átkos következményeiként el is tűntek. A nagyváros a XX. század elején bekebelezte őket, és mára csak egy-egy utcanév maradt a valaha nagy múltú borvidékből. A Villányi út, fölötte a Gellért-hegyre kúszó Somlói út, Ménesi út, Bakator utca, Szüret utca.
De eltűnt a szőlő a budai Vár nyugati lejtőiről is, ahol annak idején szintúgy komoly termést szüreteltek.
A Monarchia idején a Buda-sashegyi borvidék: „…magában foglalja Budapest fő- és székváros és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Duna jobb parti részeit”. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye szőlőterülete az 1908. évi statisztikai adatok szerint 50 080 hektár, ami az egész ország szőlővel beültetett területének 17,29 százaléka volt! A vármegye 221 községe közül, beleszámítva a városokat is, csupán hét községben nem foglalkoztak szőlőműveléssel. Ennek a komoly termőterületnek a java része ugyan a XI. századtól – jórészt a kereszténység terjedésével együtt – a Duna bal parti részein terült el, a számok mégis meggyőzők.
A ma már csak levéltárakban létező vármegye szőlőművelése nagyobb múltra tekinthetett vissza, mint maga a vármegye. Ennek bizonyítékait legnagyobb részben a mindenki által ismert borkedvelő rómaiak hagyták maguk után.
Mátyás király annak idején Champagne-ból és Burgundiából hozatott szőlővesszőket, ide, a budai birtokaira.
Habár a helyi legenda azt mondja, hogy a francia uralkodó épp akkoriban elégelte meg a champagne-i bor hitvány minőségét és más bor után nézett a királyi asztal számára…
A XIX. század vége felé a borok ára meglehetősen eltérően alakult a borvidék egyes területei között.
A környék legjobban megbecsült – és persze legdrágább bora is – a szentendrei aszú volt.
Túlérett, de részben szárított szőlőből készült, leginkább kadarkából, amit a mai tokaji aszú készítéshez hasonló módon állítottak elő. A szárított szőlőt óborral öntötték fel, így erjesztették, és az akkori viszonyok között igencsak borsos árat kértek érte. Amíg egy egyszerű Buda-vidéki vörösbor akója 15-20 forintot kóstált, az aszúért 60–150 forintot is kértek.
Mindez azért merült fel most újra bennem, mert a napokban két elfeledett részét is meglátogattam a valaha volt borvidéknek. Pontosabban Szentendre és Biatorbágy volt két olyan úti célom, ahol izgalmas és a nagyközönség számára jobbára ismeretlen borokat kóstolhattam. A szentendrei Tóth János borait már korábban is ismertem, egy-két tétele kimondottan sok örömöt szerzett már akkor is.
Sajnos a szigorú értelemben vett szentendrei (pl. Pismány) termőterületek többnyire eltűntek, Jánosék alapanyaga is Pilisborosjenőről származik.
Ami azért nem feltétlenül szorul magyarázatra, hiszen a településnevekben fellelhető „bor” kifejezés önmagában is elég beszédes. A gazda szerint a szőlőárak itt is kúsznak felfelé – sajnos abban nem bizakodhatunk, hogy a régi ültetvények helyére újakat telepítenek majd. Itt is jóval nagyobb az esélye annak, hogy előbb-utóbb medencévé alakul a víztározónak indult építmény és néhány év múlva talán híre-hamva sem lesz az új életét kereső szentendrei bornak. De a gazdák küzdenek, létrehozták saját borútegyesületüket is és keményen dolgoznak a Duna társaságát bíró hagyományos termőhelyek felélesztésében.
Érdemes ebben a segítségükre lenni, mert különben rövid idő alatt a Kárpát-medence identitásának egy komoly darabkája kerülhet a borral együtt a süllyesztőbe.
Pedig Hidegkúti Gergely borai a Kőhegy Pince név alatt Jánoséhoz hasonlóan kiváló alkalmat adnak a termőhely megismerésére. Néhány gazdával egyetemben azt is fejükbe vették, hogy a valaha volt kadarkát visszatelepítik a domboldalakra. Az Úr legyen segítő társuk…
A másik kóstolás pont az ellenkező irányba vitt, ugyanis az Etyek melletti Biatorbágyra szólított a kötelesség. Budafok, Etyek, Perbál, Tök neve ismerősebben csenghet sok borkedvelő számára, de tartok tőle, hogy Biatorbágy még most is inkább a viadukt miatt jut az eszünkbe. Pedig itt is komoly ültetvények díszlettek valamikor, és elszánt kistermelők töltik meg újra élettel a vájt pincéket. Itt még kevesen palackoznak, de a családi vendégjárás úgy tűnik, elég sok munkát ad a pincetulajdonosoknak.
Érdekes módon – írták is, kóstoltam is – a Biatorbágy környéki borok sokkal lágyabbak, mint a szomszédos Etyek tételei.
Érdemes ezekből a borokból kóstolni – még ha nem is életünk borélményét kínálják, a tanulás és tapasztalás is fontos. Viszont a buborékot előtérbe helyező minibormustrán volt alkalmunk néhány igazán izgalmas borral is megismerkedni. Szövényi Áron pezsgői és borai már bizonyítottak, most is szép tételeket kóstolhattunk. A Vizi Pince is hozott érdekes pezsgőket, 32, 52 és 60 hónapos seprőn tartás után degorzsált tételeket – komoly kihívás lehet az elkészítésük. Érdemes rájuk is egy kis időt és figyelmet szentelni. Etyek és a pezsgő sokak érdeklődését felkeltette már, tudják is gazdák, merre menjenek. Eredetvédett Etyeki Pezsgő. Jónak tűnő lépcsőfok a főváros környéki borvidék újjáélesztéséhez. Úgy tűnik, a termelői akarat és elszántság már megvan. Hiány csak az igényes hazai fogyasztókból van. Mintha megint eltévesztettük volna az irányt. Másra figyelünk, mást keresünk, másért lelkesedünk. Pedig igazán megéri néha csak karnyújtásnyira menni, és az ott fellelhető értékeket begyűjteni.
Rustica Borműhely Kékfrankos Siller 2021 Pilisborosjenő
Szűretlen, nagyon természetes módon készült bor, tényleg siller és remek. Tiszta szín, illat, jó savak és határozott karakter. Nem tudom, valójában milyennek szánták ezt a tételt, de ami született az igazán izgalmas. Buja, gyümölcsös, eleven.
Kőhegybor Múmia 2019 Szentendre
Ez a furcsa elnevezésű bor a Pismány hegyről kapta a nevét. Állítólag a hegynek múmia formája van – lehet, ha sokáig nézzük. Vastag, telt, mégis nagyon elegáns és eleven vörösbor. Tiszta merlot, a fajta negédessége nélkül. Csak a szőlőről szól, telt, de nem nehézkes. Aromatikája piros bogyósok körében mozog. Jó arányú, tetszetős vörösbor melegebb napokra.
