Elfeledett kárpát-medencei szőlőfajták

Ezek a borok soha nem a körzővel-vonalzóval megrajzolt keretek között adják képességeik legjavát.

Gyimesközéplok sokak számára soha-nem-volt múlt idézést jelent. A Csíkszeredától csupán kőhajításnyi közelségben lévő (cca. 40 km) település az Erdély-imádók és kirándulók, netán hagyományos népzene és néptánc szerelmesei számára is kötelező célállomás. Ami persze a helyben lakók nélkül nem sokat jelent. Az ember csodálkozik a nagyocska falu egyik részének, Borospatakának a nevén. Merthogy errefelé afféle hűvösebb termőhelyek gyümölcseiből is ritkán érik be valami, szőlőből pedig végképp nem találunk egyetlen tőkét sem. 

Majdnem helyi ciceroném, a kiváló muzsikus szerint annak idején a moldvai területekről hozott szőlőből készítettek bort errefelé. Az élelmesebb családok eladásra is vásároltak az értékes alapanyagból, többnyire a hegyen túl fekvő moldvai területekről. Szőlőt vagy bort hoztak, amit aztán kétes minőségben, de szorgalmasan fogyasztottak a helybeliek. 

Akik amúgy zömmel a hegyoldalakon tartott állatok legeltetéséből tudták magukat eltartani. Állattartás és fakitermelés. Zene és tánc. A gyimesi csángók lételemei. 

A bor csak újabban csatlakozott az áfonyapálinka mellé, már ha a mai kínálatot és borfogyasztói szokásokat nézzük. Innen, a nagyvárosból nézve szinte idillinek tűnik, még ma is. Pedig a helyiek számára nyilvánvalóan nem az. 

A szerző felvétele

Nem tudom kiverni a fejemből a gyimesi zenét és az ütő gardon hangját, amit többnyire az asszonyok szólaltattak meg. Szólt ez a muzsika a mi udvarunkon is valamikor, a Káli-medencében. 

A kissé monotonnak ható, de az ember lelkét mélyen érintő ritmus és hasonló dallamok nehézségük és a hangszerek néha rusztikus külsője ellenére könnyedséget és számomra valamiféle lezser eleganciát hordoztak. 

A zene mellé olaszrizling dukált. Ami meg is született a kert tőkéiről szüretelve. Kevés volt ugyan, de a miénk, amit ma is bármikor meginnék. Afféle olaszrizlinges, fanyarkás, szépsavú, nem túl bonyolult, de tiszta bor. 

Egy-egy jól sikerült este után néha százhúsz poharat gyűjthettünk össze a fűben. Zene, bor és barátság, egyszerre, egy ülésben. 

Mindez azért kering most a fejemben, mert a múlt hét végét Gyimesben, pontosan ott, a csendes lankák, tehénkolompos domboldalak között töltöttem – bort hintve az érdeklődő és igen lelkes helybeliek agytekervényeibe és poharába. Mert ha itthon folyamatos is az aggodalmaskodás a betegségek, a gyenge évjárat, a rossz felvásárlási árak és a csökkenő borfogyasztás miatt, hála az Égnek vannak még helyek a térképen, ahol mindez nem tényező. 

Nem ez számít. Sokkal inkább a felismerés, a rácsodálkozás, barátkozás és az a fajta borozás, ami sokak számára elmúlt. Elmúlt, mert nem trendi, ha csak úgy jól esik. Ha a bor tiszta és egyértelmű. Ha szóra bírja az embert. Mint az a sok remek tétel, amit együtt kóstoltunk a három nap alatt. 

Kár, hogy a nagy hegyek nem teremnek szőlőt. Legalábbis ezek a hegyek. Mert elképzelem, hogy milyen bor is teremhetne itt, a fenyőfák árnyékában. 

A szerző felvétele

A Kárpát-medence különösen gazdag őshonos és kimondottan értékes fehér szőlőfajtákban. Vannak kékszőlőink is, amik, ha nem is innen származnak, néhány száz éven keresztül jól érezték magukat errefelé. Ha kizárólag a kóstolás oldaláról közelítünk ezek felé a fajták felé, néhány tényt érdemes figyelembe venni.  

Ezek többnyire kicsi, eldugott, nagyüzemi módszerek számára sokszor elérhetetlen termőterületek finomságai. Sokszor pont azért nem kerülnek a nagyvilág szeme elé, mert olyan kicsiny mennyiség készül belőlük, amit nem érdemes kereskedelmi forgalomba hozni. Sajnos egyre ritkábban, de találunk még filoxéra előtti ültetvényeket is. 

Ezeken a termőhelyeken még sokszor megtaláljuk az ősi fajtákat, néhol csak egy-két hektárnyi mennyiségben. A saját gyökéren termett szőlő bora kicsit más, mint a többi. Ha egy szóval kellene iránymutatást adni ezeknek a boroknak a kóstolásához, az egész biztosan a nyitottság lenne. Hogy miért? Azért, mert ezek a borok soha nem a körzővel-vonalzóval megrajzolt keretek között adják képességeik legjavát. Nagy a valószínűsége annak, hogy érzékenységük, nehezebb termeszthetőségük miatt koptak ki a mindennapi kínálatból. 

A természetes környezet és fejlődés sajátos érlelést is hoz magával, aminek a következménye a nagyon egyedi arcot kínáló bor. Nem cserélhető össze, valójában nem osztályozható, nem szorítható pontszámok közé – jó esetben azt adja, ami a lényege: a termőhely, a fajta és az ember harmonikus összjátékát. 

Engedjük hát el magunkat és a sablonokat. Ami nem azt jelenti, hogy eltekinthetünk a minőségtől. De ezeknél a tételeknél felesleges a tankönyvi aromajegyek hajszolása, a máshol egyértelműen beazonosítható jegyek keresgélése. Épp ez adja ezeknek a fajtáknak a szépségét. 

Ha egy szőlőfajta eredendően alkalmas arra, hogy abból nagy minőségű borokat készítsenek, optimális esetben évszázadok alatt van módja bizonyítani a termőhelyén. 

Vajon a mi szeretett őshonos fajtáink, mind megállják ma is a helyüket? Hogy-hogy nem, úgy alakult, hogy az őshonos magyar fajták jó része vulkanikus talajon terem. Ez nem véletlen, hiszen a Kárpát-medence igen gazdag ilyen terroriokban. A furmint, hárslevelű, juhfark, kéknyelű ezeken a talajokon érzik igazán jól magukat. A legrégibb írásos emlékekben is nyilvántartott, több százéves múltra visszatekintő juhfark mára szinte kizárólag a Somlóra szorult vissza. Ő megmaradt, bár a kilencvenes évek közepe táján még nem volt biztos a túlélése. 

A kevésbé szerencsés fajták némelyikből egy, fél-hektárnyi terület sem maradt, másokkal kicsit nagyobb mennyiségben foglalkoznak, de még mindig jóval a nagyító nélkül is látható lépték alatt. Sok termelő vett pártfogásába ilyen fajtákat – Szentesi József, Gere Attila, Maurer Oszkár és mások. A fehér fajták között talán a szerémi zöld adja a legkifinomultabb karaktert, aromatikájában emlékeztet a viognier és a királyleányka borára. A bakator, budai zöld közismert volt Kárpát-medence szerte. 

A Szilágyság és a bakator fajta neve annak idején szinte egy fogalomként került említésre. Savakból nem szenved hiányt, annak idején Tokajban is termesztették. Határon belüli borvidékeink nem kényeztetnek el ezzel a fajtával, de az Érmellék komoly termőhelye volt évszázadokon keresztül. Sok gazda a késői szüretben és a hosszas érlelésben látta a fajta értékeinek igazi lelőhelyét. 

A bakatornak – mint sok más ősi fajtának – fehér, piros, tüdőszín és fekete változata is volt. Bihardiószeg, Krasznabéltek ma is kínál izgalmas borokat a fajtából. Ha nem érik be kellően, teste karcsú marad és savai vezetik karakterét – ezért néha félnek tőle. A budai zöld fénykora a budai szőlőkultúra virágzásának idejére tehető.

A 19-20. száraz fordulóján már a Tabán és Budafok sem volt a régi, a Gellért-hegy oldalának szőlőültetvényeit is elnyelte a kór és az egyre csak növekvő város. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ha ma valakinek a budai zöldet megemlítjük, legfeljebb mint a kéknyelű porzószőlője jut eszébe és Badacsony. Jó savai és színének zöldes árnyalása a karcsú, eleven borok közé sorolja. Így tél elején nyugodtan vízionálhatunk hozzá egy jó zsíros libasültet is. 

A kövidinka méltatlanul elfeledett fajta. Főként a homokos területeken termesztették, bora kimondottan könnyed, de jó esetben egyáltalán nem kivetni való. Rosszat tett vele a háború utáni négy évtized, mely száműzte a literes palackokba töltött lőrék közé. Kissé fanyar aromatikája jó egyensúlyhoz társulhat – ha kicsit is odafigyelünk rá. 

A Sziegl Pince Hajóson például remekül kezeli a fajtát, de a kunsági területek is kínálnak kóstolásra érdemes tételeket. De van Zalának is egy régi, rejtőzködő fajtája, mégpedig a pintes. Az egyik legősibb magyar fajta. Ma talán a három hektárt sem éri el ültetvényeinek nagysága. Erős savai miatt nem vált a mai borkedvelők kedvencévé. 

Nevét onnan kapta, hogy egy tőke szőlő egy pint bort adott. Ez ma nem tűnik soknak, de annak idején bőtermőnek számított. 

A purcsin is azok közé a fajták közé sorolható, amelyeknek fehér és kék változata is ismert. Tokaj meghatározó fajtái közé tartozott, vékony héja miatt töppedt szőlőt is gyakran szedtek a tőkékről. Ma igen ritkán lehet egy-egy évjáratban leginkább a pince mélyén dédelgetett palackokból kóstolni belőle. Fűszeressége fő értéke aromatikájának, de tartóssága kérdéses. 

A csókaszőlő a kadarka előtt a legelterjedtebb kékszőlőfajta volt. Sötétkék, majdnem fekete fürtjeiről kapta a nevét, ezért rácfeketének vagy vadfeketének is hívták. Egyes források szerint a fajta már a kadarka előtt itt volt a hazai szőlőkben, korábban együtt is szüretelték a kadarkával és sokszor együtt is erjesztették a két szőlő termését. 

A budai óvörös vagy Sas-hegyi vörös ismert bor volt annak idején, többnyire kétharmad rész kadarkából és egyharmad rész csókaszőlőből készült. Ő sem a mennyiségi termelés katonája, igényes gondoskodásra vágyik. 

Eleganciában számomra alul marad a kadarkához képest, bora kimondottan gyümölcsös. Újbóli felfedezése Szentesi József (Nadap) nevéhez fűződik, ma már az általa telepített alanyokból több termelőnél is termőre fordult a szőlő.  Buja és eleven borokat ad viszonylag csekély tannintartalommal. 

A szerző felvétele

A járdovány (tökös fehér, a Balaton környékén: világos) fehér változatát főleg Erdélyben, Baranyában és a Balaton környékén termesztették. A fekete járdovány fehér társánál jobb eredményeket ad, ma egyedül Gere Attila palackozza a borát Villányban. Gazdag gyümölcsösség, élénk savvilág és határozott meggyes gyümölcsösség jellemzi, ami ezeket a borokat itt a Kárpát-medencében sokszor összeköti. 

A szerző felvétele

Lehetne még folytatni a kevéssé ismert kárpát-medencei fajták felsorolását, de nem a számuk a fontos de még az sem, hogy melyik milyen régen kelhetett életre. 

Viszont van egy rossz hírem is. Ha az ember Erdélyben boros viszonyokba keveredik, óhatatlanul előkerül a Fekete leányka kérdése. Ami a gyimesiek szerint annak idején is egyike volt a Moldvából érkező szőlő szállítmányoknak. 

Genetikai állománya oda is irányítja, sajnos úgy tűnik, eredete a Kárpát-medencén kívülre helyezi. De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy szeressük, ha jó a bora. 

Ha a fekete leányka nem is, a többi fajta hozzánk kötődik. A Kárpát-medencében vannak itthon. Ahogy mi is. Vigyáznunk kell rájuk. Mert nem minden az üzletről szól, a borok világában sem. mg Carpinus Tokaji Furmint Lapis dűlő 2018 Remek száraz furmint. Így öt évesen a csúcsán. Illata tele kerti füvekkel, kakukkfű, kis levendula, méz és birs keveredik finoman sós jegyekkel. Kitűnő savak, buja aromatika és hosszú, telt utóíz. Tokaj legszebb arcát kóstolhatjuk ebben a borban. 

Maróti Pince Mátrai Pinot noir 2021 Régen találkoztam ilyen szép hazai pinot noirral. Illatában kiss fátyolosan, érett őszi melegség és rengeteg fűszer érződik. Arányai eleganciát és jó ízlést sugallnak. Savai, minimális tannintartalma az aromatika finom vonalait támasztják alá. Épp csak keretet adnak, amit sok-sok pirosbogyós gyümölcs tölt ki. Remek bor.

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pixabay)