A természetes környezet és fejlődés sajátos érlelést is hoz magával, aminek a következménye a nagyon egyedi arcot kínáló bor. Nem cserélhető össze, valójában nem osztályozható, nem szorítható pontszámok közé – jó esetben azt adja, ami a lényege: a termőhely, a fajta és az ember harmonikus összjátékát.
Engedjük hát el magunkat és a sablonokat. Ami nem azt jelenti, hogy eltekinthetünk a minőségtől. De ezeknél a tételeknél felesleges a tankönyvi aromajegyek hajszolása, a máshol egyértelműen beazonosítható jegyek keresgélése. Épp ez adja ezeknek a fajtáknak a szépségét.
Ha egy szőlőfajta eredendően alkalmas arra, hogy abból nagy minőségű borokat készítsenek, optimális esetben évszázadok alatt van módja bizonyítani a termőhelyén.
Vajon a mi szeretett őshonos fajtáink, mind megállják ma is a helyüket? Hogy-hogy nem, úgy alakult, hogy az őshonos magyar fajták jó része vulkanikus talajon terem. Ez nem véletlen, hiszen a Kárpát-medence igen gazdag ilyen terroriokban. A furmint, hárslevelű, juhfark, kéknyelű ezeken a talajokon érzik igazán jól magukat. A legrégibb írásos emlékekben is nyilvántartott, több százéves múltra visszatekintő juhfark mára szinte kizárólag a Somlóra szorult vissza. Ő megmaradt, bár a kilencvenes évek közepe táján még nem volt biztos a túlélése.
A kevésbé szerencsés fajták némelyikből egy, fél-hektárnyi terület sem maradt, másokkal kicsit nagyobb mennyiségben foglalkoznak, de még mindig jóval a nagyító nélkül is látható lépték alatt. Sok termelő vett pártfogásába ilyen fajtákat – Szentesi József, Gere Attila, Maurer Oszkár és mások. A fehér fajták között talán a szerémi zöld adja a legkifinomultabb karaktert, aromatikájában emlékeztet a viognier és a királyleányka borára. A bakator, budai zöld közismert volt Kárpát-medence szerte.
A Szilágyság és a bakator fajta neve annak idején szinte egy fogalomként került említésre. Savakból nem szenved hiányt, annak idején Tokajban is termesztették. Határon belüli borvidékeink nem kényeztetnek el ezzel a fajtával, de az Érmellék komoly termőhelye volt évszázadokon keresztül. Sok gazda a késői szüretben és a hosszas érlelésben látta a fajta értékeinek igazi lelőhelyét.
A bakatornak – mint sok más ősi fajtának – fehér, piros, tüdőszín és fekete változata is volt. Bihardiószeg, Krasznabéltek ma is kínál izgalmas borokat a fajtából. Ha nem érik be kellően, teste karcsú marad és savai vezetik karakterét – ezért néha félnek tőle. A budai zöld fénykora a budai szőlőkultúra virágzásának idejére tehető.
A 19-20. száraz fordulóján már a Tabán és Budafok sem volt a régi, a Gellért-hegy oldalának szőlőültetvényeit is elnyelte a kór és az egyre csak növekvő város. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ha ma valakinek a budai zöldet megemlítjük, legfeljebb mint a kéknyelű porzószőlője jut eszébe és Badacsony. Jó savai és színének zöldes árnyalása a karcsú, eleven borok közé sorolja. Így tél elején nyugodtan vízionálhatunk hozzá egy jó zsíros libasültet is.
A kövidinka méltatlanul elfeledett fajta. Főként a homokos területeken termesztették, bora kimondottan könnyed, de jó esetben egyáltalán nem kivetni való. Rosszat tett vele a háború utáni négy évtized, mely száműzte a literes palackokba töltött lőrék közé. Kissé fanyar aromatikája jó egyensúlyhoz társulhat – ha kicsit is odafigyelünk rá.
A Sziegl Pince Hajóson például remekül kezeli a fajtát, de a kunsági területek is kínálnak kóstolásra érdemes tételeket. De van Zalának is egy régi, rejtőzködő fajtája, mégpedig a pintes. Az egyik legősibb magyar fajta. Ma talán a három hektárt sem éri el ültetvényeinek nagysága. Erős savai miatt nem vált a mai borkedvelők kedvencévé.
Nevét onnan kapta, hogy egy tőke szőlő egy pint bort adott. Ez ma nem tűnik soknak, de annak idején bőtermőnek számított.
A purcsin is azok közé a fajták közé sorolható, amelyeknek fehér és kék változata is ismert. Tokaj meghatározó fajtái közé tartozott, vékony héja miatt töppedt szőlőt is gyakran szedtek a tőkékről. Ma igen ritkán lehet egy-egy évjáratban leginkább a pince mélyén dédelgetett palackokból kóstolni belőle. Fűszeressége fő értéke aromatikájának, de tartóssága kérdéses.
A csókaszőlő a kadarka előtt a legelterjedtebb kékszőlőfajta volt. Sötétkék, majdnem fekete fürtjeiről kapta a nevét, ezért rácfeketének vagy vadfeketének is hívták. Egyes források szerint a fajta már a kadarka előtt itt volt a hazai szőlőkben, korábban együtt is szüretelték a kadarkával és sokszor együtt is erjesztették a két szőlő termését.
A budai óvörös vagy Sas-hegyi vörös ismert bor volt annak idején, többnyire kétharmad rész kadarkából és egyharmad rész csókaszőlőből készült. Ő sem a mennyiségi termelés katonája, igényes gondoskodásra vágyik.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!