Történelmileg a rozé borokat különféle eljárással készítették, itt-ott komoly hagyománya is van a rozé fogyasztásának. Ma általánosan két módszert használnak világszerte. Vagy a közvetlen préselés vagy az igen rövid héjon áztatás az, ami a rozé borok karaterét kialakítja. A levet préseléssel vagy a színlé leengedésével elválasztják a héjtól, és maga az erjesztés a fehérborkészítéshez hasonlóan történik. Magyarul a rozé bor leggyakrabban kékszőlőből a fehérboroknál szokásos eljárással készülő bor. A leglényegesebb eleme nem más, mint a minimális héjkontaktus. Így készítenek például pezsgőalapborokat is, sokszor kékszőlőből. Azt amúgy blanc de noir-nak szokták nevezni. Vannak olyan termőterületek, például a Földközi-tenger partvidéke, ahol a viszonylag vékonyhéjú grenache fajtából általában nyolc-tíz órás héjon áztatás elegendő. Az erősen pigmentált szőlőfajtáknak sokkal kevesebb időre van szükségük, a hazai leggyakrabban használt szőlőfajta a kékfrankos például rövidebb idő alatt ad magasabb pigmenttartalmú borokat. A rozé borok színárnyalata és intenzitása nem kizárólag fajta, de legalább ennyire időtartam függvényes is. Meddig marad a lé együtt a bogyó héjával.
Ha körülnézünk a világ rozépiacán, egészen különféle indíttatásból készülő rozékkal találkozunk. Stílusban igencsak elkülönül egymástól számos termőhely szőlőfajta, technológia, érlelési mód, stílus, érlelhetőség és fogyasztási szokások tekintetében is. A hazai ízlésnek manapság leginkább megfelelő rozé kimondottan halvány, leginkább rózsaszínes, zöme kékfrankosból készül, egyszerű a szerkezete, gyümölcsös, jó savakkal, túl sokszor felejthető beltartalommal. Maradékcukor kizárt, hordós érlelés kizárt, héjon tartás kizárt. Legalábbis a hazai borfogyasztók zöme úgy gondolja, csak az lehet jó rozé, amely az előbbiekben felsorolt kívánalmaknak megfelel. A kereskedők kínosan menekülnek minden palack rozétól, ami betöltötte egyéves korát, ha él, ha nem él. Nem szerencsés hozzáállás.
Európában egyetlen borvidéken, Champagne-ban megengedett az, hogy fehérborhoz egy kevés vöröset adnak és így hoznak létre rozé alapanyagot. Bár ezzel az eljárással rózsaszínes színt lehet elérni, az ilyen borok színárnyalata és íze teljesen eltér a rövid macerációval készült borokétól. Spanyolország a saját rozéit két névvel különbözteti meg. A rosado világos rózsaszín, míg a sötétebb rózsaszínű (nagyjából a mi sillerünk) borokat clarete-nek nevezik. Portugália legismertebb rozé borait régóta exportálják, legismertebb márkájuk a Mateus. Olaszországban, ahol általában a rosato kifejezést használják, ismert a chiaretto, azaz a „bordó” elnevezés is, ez szintén a mi sillerünkre emlékeztető karakter. Dél-Afrikában egyre nagyobb a belföldi piaca a rozéknak, itt legálisan keverhető a vörös- és a fehérbor. Chile és Ausztrália is egyre több rozét készít. Valamilyen oknál fogva ritkán nevezik őket rozéknak, az angol blush wine kifejezést sokan használják. Kaliforniában az 1980-as évek végétől komoly fellendülést tapasztalhattak a fogyasztók. Számunkra kissé megtévesztő módon készült szinte bármilyen vastaghéjú kék szőlőfajtából is white zin – fehér zinfandel – a fajtaazonosságra nem feltétlenül fordítottak nagy gondot. Ma ezek a borok zinfandelből készülnek, de sokszor igen jelentős maradékcukor-tartalommal. Nem árt az óvatosság.