Az Első Magyar Részvényserfőzde Rt. története (1867–1933)

A hazai söripar fejlődése a 19. század második felében Dreher Antal tevékenysége révén virágzott fel. Ő volt az, aki felhasználva a kor nyújtotta lehetőségeket (gőzgépek, vasút, gőzhajózás) megalapította a Habsburg Birodalom első nagyüzemi sörfőzdéjét Schwechatban, majd a másodikat Pesten. Ugyanakkor nem ő volt az iparág egyedüli képviselője, hamar követte őt az első versenytárs, az Első Magyar Részvényserfőzde.

A felújítás szükségességére a cég tőzsdei jegyzéséből is következtethetünk, hiszen 1867-ben a 200 forint névértékű részvényei még közel 700 forintot értek, majd 1877-ben csak 206 forintot, végül a felújítást követően újra emelkedni kezdtek és 1894-re, amikortól az első igazgatósági jelentés rendelkezésünkre áll, már 1 543 forintot kértek egy részvényért. Ekkoriban kezdett el az üzem a belső technológiafejlesztésen túl, a környezetében is terjeszkedni, fejleszteni. Megvásárolták a környező kőbányai telkek pincéinek egy részét, miközben az 1894-es termelés 314 236 hl sör volt, illetve az ország több pontján is terjeszkedtek és lerakatokat, raktárakat hoztak létre, például Miskolcon. A termelés ezen mértéke többnyire állandónak volt tekinthető ekkoriban, csak a szezonális hatások (például nyári rossz idő) tudta csökkenteni a termelt és eladott sörök mennyiségét, de a cég még ezen kilengések ellenére is határozottan nyereséges volt évi átlagos 300 000 forint értékű profitjával, amely jelentős nyereség volt, tekintve, hogy a részvénytársaság alaptőkéje 900 000 forintot tett ki.

Fotó: museum-digital.org

1900-ban a korona bevezetésével egy újfajta adózás alá esett a sör, amely együtt az évtized elejének gazdasági visszaesésével válságos, de nem veszélyesen rossz éveket hozott az üzemnek. Vidéki raktáraik számát növelték a nagyváradival, miközben 1901-ben bevezették a már 30 éve létező Linde-féle hűtési technológiát az üzembe, így pedig már nem a Duna jegét kellett télről megőrizniük, hanem tudtak sajátot előállítani. Felvetődhet mai szemmel a kérdés, hogy miért használtak továbbra is jeget a főzdében, ha a technológia lehetővé tette volna számukra, hogy közvetlenül hűtsék a tartályokat jég közbeiktatása nélkül is. A válasz abban keresendő, hogy a főzdék nem csak sört adtak át ekkoriban a kiskereskedelemnek, hanem a sör csapolásához szükséges hűtő-közeget: a jeget is – így annak előállítása és forgalmazása továbbra is szükséges volt. 1904-ben Debrecenben is lerakatot létesítettek, és általában a 20. század első évtizede nagyon sikeresnek mondható a cég számára, hiszen a söripari kartell révén a nyereségük átlagosan 500 000–850 000 K között mozgott, míg a részvények árfolyama egyenletes emelkedés mellett 1911-re elérte a 7 150 koronát is (400 K névérték mellett).

Fotó: Wikipedia

Az eredmények ellenére a fejlesztéshez 1910-ben 2 millió korona hitelt vettek fel a Magyar Országos Központi Takarékpénztártól (MOKTÁR), és lerakatot létesítettek Petrozsényban is, majd 1911-ben Budapest több pontján és Nagykárolyban; illetve ekkor szabadultak meg a Kőbányai Malátagyár Rt. 277 200 korona áron vásárolt részvényeitől, melyeket 735 578 K áron sikerült értékesíteniük, így realizálva jelentős árfolyamnyereséget. Az 1910-es évek első felét egy újabb technológiai fejlődés kísérte, így még a háború előtt megépült az üzem palackozója és hordófejtője, miközben a teljes udvart a magyar fejlesztésű keramittal burkolták be. 

Fotó: museum-digital.org

A háború alatt folyamatos munkaerőhiánnyal és alapanyaghiánnyal küzdöttek, igaz az 1917-es 50 éves cégjubileum alkalmából 25%-al emelték a béreket és a dolgozók lakhatási támogatásait. 1922-re ugyanakkor kiderült, hogy a Trianoni határok között a Budapestre koncentrált sörfőzdék túl nagyok az egyharmadára zsugorodott magyarországi piachoz, miközben a korábbi piacaikra, a kisantant országokba és azokon túlra nem tudtak exportálni, az általános külkereskedelmi bezárkózás miatt. A cég irataiban olyan adatot is találunk, miszerint a kisantant országaiban a magyar sörre, mint politikai, revíziós termékekre tekintettek és ezért is gátolták az odairányuló forgalmat. Ezek felismerése vezetett el oda, hogy a Részvénysörfőzde is csatlakozott a Dreher–Haggenmacher sörfőzde által vezetett Érdekközösséghez 1923-ban, amely a hazai söripari cégek egyesülését jelentette. Az ebben részt vett üzemek különálló cégekként, de közös akarattal irányították a hazai sörtermelést, optimalizálták a termelésüket, és közösen használták ki a lehetőségeiket. Kartell megállapodások ugyan már a háború előtt is voltak, azonban ez már egy magasabb szintje volt az együttműködésnek, amelyet hamarosan közös vállalatalapítások is követtek. Így a reichenbergi Johann Liebieg & Co céggel együtt 30 000 orsóval megalapították a Liebieg budapesti textilművek Rt-t, a wernigerodei Maul céggel a Maul kakaó- és csokoládégyár Rt-t és érdekeltséget szereztek a gróf Károlyi László-féle üveggyárban, ahogyan az Asbestos vegyi és technikai cikkek gyára Rt-ben is. 1924-ben pedig elindították a Dreher brandy és Dreher rumok gyártását, majd az amszterdami Wijnand Fockink céggel új likőrgyárat is építettek.

Fotó: Wikipedia

1926-ra egyértelművé vált, hogy a korábbi piacaikat végleg elveszítették ezért az oldalirányú terjeszkedés mellett a sörgyártás egyik házon belül előállított félkészterméke, a maláta felé fordultak, és sikeres exportot folytattak a világ minden kontinense, de elsősorban Európa országai felé. Az üzem malátaexportjának legjobb célországai így Németország, Olaszország, Hollandia és Svájc lettek, miközben a söripari hulladékokból (élesztő, törköly) tehenészetet alapítottak, mellyel a tejeladásokból is haszonra tettek szert. Időközben pedig a Dreher-Haggenmacher cég nagyváradi sörgyárát is modernizálni tudták. 

Az érdekközösség hamar Concentratio néven kezdett működni és 1927-ben vásárolták be magukat a szállodaiparba és megszerezték a Hungaria Nagyszálloda Rt. többségi tulajdonát és így a Dunapalotát (Ritz szálló) és a Nemzeti Szállót is. 1928-ban bekebelezték a déli piacok elvesztése miatt csődbe jutott nagykanizsai Király Serfőzdét is. Az 1929-es termelést ugyanakkor akadályozta a nagyon magas söradó, mely hektoliterenként 15 pengőt tett ki (ez mai árakon számolva nagyjából 45–50 000 forint lehet, miközben ma ugyanezen adó mértéke nagyjából 3 500 ft) A másik problémát pedig a szállítási nehézségek jelentették, hisz a malátakivitelnél a kisantant országok, de főleg Jugoszlávia olyan tarifákat alkalmazott, mellyel Budapestről Fiuméba 3–4-szer drágább volt vasúton szállítani, mint akár Budapestnél több száz kilométerrel távolabb levő nem magyar területekről.

Fotó: museum-digital.org

A nagy gazdasági világválság 1931-ben érkezett meg a sörfőzdékhez, ugyanakkor ez elsősorban előnyként jelent meg, hiszen fel tudtak vásárolni csődbe ment cégeket, így például a Liebieg cég teljes vagyonát, amelyet átneveztek Dreher–Haggenmacher Textilművek Rt-re. Ugyanakkor a szállodaipar megérezte az idegenforgalom csökkenését. Végül a válság az üzemeket is elérte és 1933. novemberében Dreher Jenő felvásárolta a Haggenmacher és az Első Magyar részvényeit is, majd a három vállalatot Dreher–Haggenmacher–Első Magyar Részvényserfőzde Rt. néven egyesítette.

Az új üzem 1934-ben a Szent Lukács Gyógyfürdővel közösen belekezdett a szénsavas vizek és ásványvizek gyártásába is, majd 1937-ben megvásárolták a Pesti Lloyd Társulattól a Mária Valéria utca 12-t, melyből szállodát és bérlakásokat alakítottak ki. 1938-ban sikerült (magyar hajókkal) a tengeren túlra is exportálni malátát nagyobb mennyiségben, ugyanakkor az európai háborúk kitörése újabb nehézségeket gördített a cég működése elé. Ennek ellenére 1943-ban létrehozták a Paracelsus Rt-t, melynek feladata hazai sörélesztőgyártás volt. Az államosítással előbb egybekapcsolták a céget a Kőbányai Polgári Serfőző Rt-vel és más cégekkel, majd területi szempontok szerint feldarabolták őket.

Boríókép: Első Magyar Részvény-serfőzde (Fotó: Wikipedia)