magyar részvényserfőzde Dreher Dreher Sörgyárak

Az Első Magyar Részvényserfőzde Rt. története (1867–1933)

A hazai söripar fejlődése a 19. század második felében Dreher Antal tevékenysége révén virágzott fel. Ő volt az, aki felhasználva a kor nyújtotta lehetőségeket (gőzgépek, vasút, gőzhajózás) megalapította a Habsburg Birodalom első nagyüzemi sörfőzdéjét Schwechatban, majd a másodikat Pesten. Ugyanakkor nem ő volt az iparág egyedüli képviselője, hamar követte őt az első versenytárs, az Első Magyar Részvényserfőzde.

2023. 12. 17. 11:27

A Dreher kőbányai gyára mellett épült meg az 1860-as évtizedben a Barber és Klusemann-féle sörfőzde, amely 1867-ben részvénytársasággá is alakult, amelyben jelen voltak a Haggenmacher dinasztia tagjai, likőrgyárosok pl. a Gschwindt család, valamint a vendéglátás, szállodaipar jeles személyiségei is. A cég vezetősége az első évtizedekben lényegében állandónak volt mondható, az elnöki posztot lovag Brüll Miksa, az alelnöki teendőket Basch Fülöp és Wahrmann Mór látták el, míg az igazgatóság tagjai Flesch Mór, győri Gschwindt Mihály, Mendl István, Neuwelt Ármin, Grötschel Imre és Natter Ferenc vezérigazgató voltak.

Az 1870-es években lezajlott a gyár korszerűsítése is, hogy a mellette működő Dreher gyárral fenn tudja tartani a versenyt.

További Repeta híreink

A Paracelsus Rt., avagy húsfehérjepótlás a Dreher–Richter cégeknél 1943–1945

A felújítás szükségességére a cég tőzsdei jegyzéséből is következtethetünk, hiszen 1867-ben a 200 forint névértékű részvényei még közel 700 forintot értek, majd 1877-ben csak 206 forintot, végül a felújítást követően újra emelkedni kezdtek és 1894-re, amikortól az első igazgatósági jelentés rendelkezésünkre áll, már 1 543 forintot kértek egy részvényért. Ekkoriban kezdett el az üzem a belső technológiafejlesztésen túl, a környezetében is terjeszkedni, fejleszteni. Megvásárolták a környező kőbányai telkek pincéinek egy részét, miközben az 1894-es termelés 314 236 hl sör volt, illetve az ország több pontján is terjeszkedtek és lerakatokat, raktárakat hoztak létre, például Miskolcon. A termelés ezen mértéke többnyire állandónak volt tekinthető ekkoriban, csak a szezonális hatások (például nyári rossz idő) tudta csökkenteni a termelt és eladott sörök mennyiségét, de a cég még ezen kilengések ellenére is határozottan nyereséges volt évi átlagos 300 000 forint értékű profitjával, amely jelentős nyereség volt, tekintve, hogy a részvénytársaság alaptőkéje 900 000 forintot tett ki.

1900-ban a korona bevezetésével egy újfajta adózás alá esett a sör, amely együtt az évtized elejének gazdasági visszaesésével válságos, de nem veszélyesen rossz éveket hozott az üzemnek. Vidéki raktáraik számát növelték a nagyváradival, miközben 1901-ben bevezették a már 30 éve létező Linde-féle hűtési technológiát az üzembe, így pedig már nem a Duna jegét kellett télről megőrizniük, hanem tudtak sajátot előállítani. Felvetődhet mai szemmel a kérdés, hogy miért használtak továbbra is jeget a főzdében, ha a technológia lehetővé tette volna számukra, hogy közvetlenül hűtsék a tartályokat jég közbeiktatása nélkül is. A válasz abban keresendő, hogy a főzdék nem csak sört adtak át ekkoriban a kiskereskedelemnek, hanem a sör csapolásához szükséges hűtő-közeget: a jeget is – így annak előállítása és forgalmazása továbbra is szükséges volt. 1904-ben Debrecenben is lerakatot létesítettek, és általában a 20. század első évtizede nagyon sikeresnek mondható a cég számára, hiszen a söripari kartell révén a nyereségük átlagosan 500 000–850 000 K között mozgott, míg a részvények árfolyama egyenletes emelkedés mellett 1911-re elérte a 7 150 koronát is (400 K névérték mellett).

Az eredmények ellenére a fejlesztéshez 1910-ben 2 millió korona hitelt vettek fel a Magyar Országos Központi Takarékpénztártól (MOKTÁR), és lerakatot létesítettek Petrozsényban is, majd 1911-ben Budapest több pontján és Nagykárolyban; illetve ekkor szabadultak meg a Kőbányai Malátagyár Rt. 277 200 korona áron vásárolt részvényeitől, melyeket 735 578 K áron sikerült értékesíteniük, így realizálva jelentős árfolyamnyereséget. Az 1910-es évek első felét egy újabb technológiai fejlődés kísérte, így még a háború előtt megépült az üzem palackozója és hordófejtője, miközben a teljes udvart a magyar fejlesztésű keramittal burkolták be.

A háború alatt folyamatos munkaerőhiánnyal és alapanyaghiánnyal küzdöttek, igaz az 1917-es 50 éves cégjubileum alkalmából 25%-al emelték a béreket és a dolgozók lakhatási támogatásait. 1922-re ugyanakkor kiderült, hogy a Trianoni határok között a Budapestre koncentrált sörfőzdék túl nagyok az egyharmadára zsugorodott magyarországi piachoz, miközben a korábbi piacaikra, a kisantant országokba és azokon túlra nem tudtak exportálni, az általános külkereskedelmi bezárkózás miatt. A cég irataiban olyan adatot is találunk, miszerint a kisantant országaiban a magyar sörre, mint politikai, revíziós termékekre tekintettek és ezért is gátolták az odairányuló forgalmat. Ezek felismerése vezetett el oda, hogy a Részvénysörfőzde is csatlakozott a Dreher–Haggenmacher sörfőzde által vezetett Érdekközösséghez 1923-ban, amely a hazai söripari cégek egyesülését jelentette. Az ebben részt vett üzemek különálló cégekként, de közös akarattal irányították a hazai sörtermelést, optimalizálták a termelésüket, és közösen használták ki a lehetőségeiket. Kartell megállapodások ugyan már a háború előtt is voltak, azonban ez már egy magasabb szintje volt az együttműködésnek, amelyet hamarosan közös vállalatalapítások is követtek. Így a reichenbergi Johann Liebieg & Co céggel együtt 30 000 orsóval megalapították a Liebieg budapesti textilművek Rt-t, a wernigerodei Maul céggel a Maul kakaó- és csokoládégyár Rt-t és érdekeltséget szereztek a gróf Károlyi László-féle üveggyárban, ahogyan az Asbestos vegyi és technikai cikkek gyára Rt-ben is. 1924-ben pedig elindították a Dreher brandy és Dreher rumok gyártását, majd az amszterdami Wijnand Fockink céggel új likőrgyárat is építettek.

1926-ra egyértelművé vált, hogy a korábbi piacaikat végleg elveszítették ezért az oldalirányú terjeszkedés mellett a sörgyártás egyik házon belül előállított félkészterméke, a maláta felé fordultak, és sikeres exportot folytattak a világ minden kontinense, de elsősorban Európa országai felé. Az üzem malátaexportjának legjobb célországai így Németország, Olaszország, Hollandia és Svájc lettek, miközben a söripari hulladékokból (élesztő, törköly) tehenészetet alapítottak, mellyel a tejeladásokból is haszonra tettek szert. Időközben pedig a Dreher-Haggenmacher cég nagyváradi sörgyárát is modernizálni tudták.

Az érdekközösség hamar Concentratio néven kezdett működni és 1927-ben vásárolták be magukat a szállodaiparba és megszerezték a Hungaria Nagyszálloda Rt. többségi tulajdonát és így a Dunapalotát (Ritz szálló) és a Nemzeti Szállót is. 1928-ban bekebelezték a déli piacok elvesztése miatt csődbe jutott nagykanizsai Király Serfőzdét is. Az 1929-es termelést ugyanakkor akadályozta a nagyon magas söradó, mely hektoliterenként 15 pengőt tett ki (ez mai árakon számolva nagyjából 45–50 000 forint lehet, miközben ma ugyanezen adó mértéke nagyjából 3 500 ft) A másik problémát pedig a szállítási nehézségek jelentették, hisz a malátakivitelnél a kisantant országok, de főleg Jugoszlávia olyan tarifákat alkalmazott, mellyel Budapestről Fiuméba 3–4-szer drágább volt vasúton szállítani, mint akár Budapestnél több száz kilométerrel távolabb levő nem magyar területekről.

A nagy gazdasági világválság 1931-ben érkezett meg a sörfőzdékhez, ugyanakkor ez elsősorban előnyként jelent meg, hiszen fel tudtak vásárolni csődbe ment cégeket, így például a Liebieg cég teljes vagyonát, amelyet átneveztek Dreher–Haggenmacher Textilművek Rt-re. Ugyanakkor a szállodaipar megérezte az idegenforgalom csökkenését. Végül a válság az üzemeket is elérte és 1933. novemberében Dreher Jenő felvásárolta a Haggenmacher és az Első Magyar részvényeit is, majd a három vállalatot Dreher–Haggenmacher–Első Magyar Részvényserfőzde Rt. néven egyesítette.

Az új üzem 1934-ben a Szent Lukács Gyógyfürdővel közösen belekezdett a szénsavas vizek és ásványvizek gyártásába is, majd 1937-ben megvásárolták a Pesti Lloyd Társulattól a Mária Valéria utca 12-t, melyből szállodát és bérlakásokat alakítottak ki. 1938-ban sikerült (magyar hajókkal) a tengeren túlra is exportálni malátát nagyobb mennyiségben, ugyanakkor az európai háborúk kitörése újabb nehézségeket gördített a cég működése elé. Ennek ellenére 1943-ban létrehozták a Paracelsus Rt-t, melynek feladata hazai sörélesztőgyártás volt. Az államosítással előbb egybekapcsolták a céget a Kőbányai Polgári Serfőző Rt-vel és más cégekkel, majd területi szempontok szerint feldarabolták őket.

Boríókép: Első Magyar Részvény-serfőzde (Fotó: Wikipedia)