Ha valami igazán naggyal akar ünnepelni a magyar labdarúgó-válogatott a csapat száztizedik születésnapján, akkor nem magyaráz, nem lesz semmilyen hajcihő, hanem annak rendje és módja szerint elpáholja Észtországot Tallinnban a péntek esti, 20.30-kor kezdődő vb-selejtezőn. Mert bizony éppen kerek 110 esztendeje játszotta első hivatalos mérkőzését a nemzeti tizenegy. Igaz, akkor még ezt senki sem tudta. Hogy is van ez?
Csak röviden arról, mit tekintünk a magyar foci „apátsági alapítólevelének”. Molnár Lajos 1879-ben jelentetett meg könyvet Atlétikai gyakorlatok címmel, ebben tesz említést egy hazánkban újdonságnak számító játékról, a labdarúgásról. A nyolcvanas években kibimbózott néhány játszótársaság, Szaffkó Manónak és Bély Mihálynak köszönhetően pedig a XIX. század utolsó évtizedében mindenki megismerhette a nagyszerű csapatjáték leírt szabályrendszerét. Az első hivatalos magyar focimeccset 1897-ben játszotta le a BTC két csapata a Millenárison, azonban egy zápor miatt mindenki elmenekült a helyszínről. Még ez év őszén lejátszotta első nemzetközi meccsét a friss kétszeres olimpiai bajnok úszó Hajós Alfrédot is soraiban tudó BTC a bécsi krikettezők és focizók klubja ellen, és bár 2:0-ra kikapott, megélénkült a figyelem a játék iránt. 1901-ben megalapították az MLSZ-t, kisvártatva pedig kiírták az első bajnokságot is.
A labdarúgó-szövetség már ekkor rájött, hogy válogatott márpedig kell, így 1901-ben az intézőbizottság összeállított két névsort, így megmérkőzött egymással az A és a B csapat – utóbbi 4:3-ra győzött. 1901-ben egy angol klub ellen már az „igazi” válogatott lépett pályára – ki is kapott 4-0-ra –, és a további edzőmeccsek pofonjai sem szegték kedvét Gillemot Ferenc legénységének.
Aztán eljött a nagy nap: a magyar labdarúgó-válogatott 1902. október 12-én lejátszotta első hivatalos, nemzetek közötti mérkőzését. A helyszín Bécs volt, az ellenfél az osztrák válogatott, amelynek szintén ez volt az első hivatalos nemzetközi találkozója (a korábbi, svájci fellépés nem számít annak, mert kölcsön-angolokkal álltak ki). Ha hinni lehet a hivatalos adatoknak, ez volt az első válogatott labdarúgó-mérkőzés nem brit csapatok részvételével. A Magyarfutball.hu krónikáshonlapon a válogatott mérkőzései között, de Bécs és Budapest csapatnevekkel találtuk meg a meccs „jegyzőkönyvét”, ez szimplán azért volt, mert Wien és Budapest csapatnevekkel csaptak össze a felek a Wiener Athletiksport Club (WAC), ma tenisz- és szabadidőközpontként funkcionáló, a 2008-as Eb-döntő helyszínéhez igen közeli létesítményében.
Gillemot kezdőjében – bal oldali támadó középpályásként – megint csak ott volt Hajós Alfréd, az általunk megtalált kezdő tizenegy a következőképpen állt össze:
A magyar válogatott tizenegy kezdőjátékosát hét egyesületből rakták össze, míg a hazaiaknál heten is a WAC-nál szerepeltek, így a találkozó 500 nézőjének talán nem is okozott meglepetést, hogy szeretett aranylábúik a 10. percben már 2:0-ra vezetnek a szedett-vedett magyar csapat ellen. Ötig aztán meg sem álltak a „sógorok”, Jan Studnicka mesterhármast ért el (sajnos nem maradt fenn, hogy mely percekben rúgta), a feljegyzések szerint ráadásul a mieink végig igen durván játszottak. A találkozó utáni díszvacsorán azért megegyezett a két csapatvezetés arról, hogy évente kétszer összecsapnak majd. A mérkőzésről egyébként Hajós Alfréd a Sport Világ lapban részletes elemzést jelentetett meg, egyértelműen az összeszokatlanság számlájára írva a csúfos vereséget, de megjegyezve, hogy egyénileg igen sok a jó labdarúgónk.
A félidőben egyébként nagy valószínűséggel 2:0-s vagy 3:0-s vesztésre álltunk: a kettőre merészel utalni az, hogy két első félidei gól jegyzőkönyvezése pontosan megvan, a második félidő azonban homályos (a monarchián belül túl nagy visszhangot ki sem váltott az előzőleg Bécs–Budapest feliratokkal reklámozott, a komolytalanság vélelme miatt négy remek magyart nélkülöző meccs). Az IFFHS.de, vagyis a foci statisztikáival foglalkozó nemzetközi honlap 3:0-s félidőt ír, igaz Grabowitz Emil nevét szimpla v-vel írják.
Íme a mérkőzés helyszíne ma. Nézzen körül a környéken!
Néhány érdekesség még: az osztrák válogatottról tudva levő, hogy tagjai közül többen – félve az iskolai kirúgástól – álnéven szerepeltek. A meccset egyébként az a brit Roland Shires vezette, aki nem sokkal korábban még a bécsi krikettes csapat tagja volt a BTC elleni győztes meccsen. Hajós Alfréd csapatkapitánynak pedig ez volt az első és az utolsó mérkőzése a válogatottban, négy év múlva még szövetségi kapitányként láthatták a csapat körül, de akkor is csak két derbi erejéig. És talán a „legjobb”: a játékosok 1908-ban tudták meg, hogy történelmi mérkőzés szereplői voltak, ekkor nyilvánította a két nemzeti futballszövetség hivatalos, nemzeti válogatottak közötti összecsapásnak, mondván mindkét oldalon a legjobb osztrák, illetve magyar labdarúgók szerepeltek. A 110 év alatt persze megtanultuk már: sosem azok a legjobbak, akik pályára lépnek
A 110 esztendővel ezelőtti mérkőzés világába a Rejtő László, Lukács László és Szepesi György által szerkesztett, Felejthetetlen 90 percek című könyv kalauzol el mélyebben.
