Asztmás, amatőr, mégis megmászta az Everestet

Neszmélyi Emil évekig készült, betegsége sem tartotta vissza. Ő az első magyar, aki Tibetből felért.

„Hogy mennyi jött le rólam? Kilenc kiló. A serpák próbálnak európai jellegű ételeket főzni, de nem tudnak megszabadulni a keleties ízvilágtól és az extra csípős fűszerektől, így annak ellenére, hogy iszonyatos mennyiségű kalóriát égettem, olykor hagytam maradékot a tányér szélén.” Neszmélyi Emillel beszélgetek, aki néhány nappal ezelőtt érkezett vissza a Mount Everestről. A kies északi oldalról vágott neki a hegynek, melyet sokkal nehezebbnek, technikásabbnak tartanak a népszerű délinél. Magyar innen még nem érte el a csúcsot, egészen mostanáig: a civilben ügyvédként, az Óbudai Kaszások egyesületének sportigazgatójaként tevékenykedő férfi május 20-án kapaszkodott fel 8848 méter magasra. Már az is hatalmas szó, hogy sikerült az expedíció, hát még ha hozzávesszük, hogy egy amatőr vitte véghez, aki ráadásul asztmás.

Neszmélyi több évtizeden át kosárlabdázott magas szinten, majd elvégezte a jogi egyetemet és ezen a pályán ért el sikereket: a Sportjus (Magyar Sportjogász Társaság) főtitkára és az olimpiai bizottság jogi és etikai bizottságának tagja lett. Ügyvédi irodájuk a belvárosban található, engem is itt fogad, a friss emlékek között cikázva mesél tibeti élményeiről a túrát megelőző, több éven át tartó felkészülésről és az expedíció üzenetéről.

„Egy embert próbáló feladatot szerettem volna teljesíteni, a legerősebb motivációm pedig az volt, hogy magyar állampolgár még nem mászta meg ebből az irányból a hegyet. Hárman már életüket veszítették itt, és sokan nem hittek benne, hogy honfitárs valaha megmászhatja az Everestet északról, most végre ez is teljesült. Számomra viszont ez csak akkor ér valamit, ha mások, például a súlyos asztmások vagy akik nem hisznek eléggé magukban, erőt tudnak meríteni a mostani mászásból” – így Neszmélyi, aki egyébként nagyon nem hegymászó alkat, nagyjából 185-190 centiméter magas, ami a kosarazáshoz jobban passzol.

A profik számára bizonyosan hihetetlenül hangzik, de nyolcezres közelében sem járt korábban. Egy ízben megmászta a Kilimandzsárót, más magashegyi tapasztalata nincs. Szóba kerül ennek kapcsán Kiss Péter, aki a Kancsendzöngán visszamászott egy szakaszon Erőss Zsoltért, de végül mindketten odavesztek. Ő az Alpok összes négyezres csúcsát megjárta, ám nyolcezres rutinja nulla volt, ennek ellenére Kollár Lajosék magukkal vitték, mert elképesztő fizikai mutatókkal bírt. Kollár a vele készített interjúban portálunknak elárulta: a fiatal barlangász valósággal felszaladt 8500 méter magasra.

Neszmélyi is valami hasonlóról beszél: a hegy megtanulható, „csak” kell pár év, amíg felkészül belőle az ember. Például beiratkozik a TF-re, és élettant, biokémiát, anatómiát, edzéselméletet tanul, hogy felvértezze magát azzal a tudással, ami az életben maradáshoz szükséges. Nem rossz taktika, be is jött utóbb. Emellett persze szükség volt a személyi edzőként és legfőbb tanácsadóként működő Ács Zoltán segítségére is, akinek évtizedes magashegyi tapasztalata van. Az ő szava és Neszmélyi TF-en végzett fizikai teszteredményei győzték meg a tibeti expedícióvezetőt.

Végül ott voltak a mentáltréningek az ország egyik legjobb sportpszichológusával, dr. Lénárt Ágotával. „Rengeteget úsztam, futottam is, de a leghosszabb távom 10 kilométer volt. Ennek ellenére elindultam a maratonon, miközben pontosan tudtam, nagyjából 23 kilométerre vagyok kalibrálva. Az Ágotával folytatott munka innentől kamatozott, ugyanis hiába fogytam el fizikailag, mentálisan annyira egyben voltam, hogy végül magam sem tudom, hogyan, de célba értem. Azért az egyik frissítő pontnál verseny közben volt, hogy nem találtam el a számat a pohárral, annyira kikészültem.”

A fizikai és a fejben „hangolás” mellett volt még egy megoldásra váró probléma: az asztma.

A pulmonológus a tüdővizsgálatot követően elhűlve hallgatta az expedíció tervét, és persze rázta a fejét, szűkülő légutakról, sokkhatásról beszélt.

Végezetül csak megállapodtak, de az orvos nem volt száz százalékig meggyőződve róla, hogy Neszmélyi tudja, mit csinál.

Katmanduban egy japán, egy szingapúri és egy indiai származású, valamint egy vegetáriánus brit mászóval került egy csapatba, már ekkor lehetett sejteni, hogy Neszmélyi kilóg majd a sorból, amikor a szakács főz rájuk. Mivel ott ismeretlen fogalom az áfa, helyben szerezte be mászófelszerelését, pontosan olyat, amivel a serpák másznak.

Az Everest 5200 méteren fekvő északi alaptábora totálisan eltérő képet mutat a délitől: utóbbi havas-jeges, előbbi egy végmorénában helyezkedik el, egy rideg, sziklás kőkatlan mélyén. Pozitívuma viszont, hogy emiatt nem fenyeget lavinaveszély. Este hattól a hegy ezen oldala árnyékba borul és menetrendszerűen jön a szél. „Örültünk, ha havat nem hozott, a hóréteg ugyanis nem engedi át a sátorponyván az oxigént. Az egyik orosz srác egyik hajnalban ébresztett is mindenkit: hatalmas ordítással tört elő a sátrából, oxigénje már nem nagyon akadt odabent.” Viszont cserébe ezen az oldalon legalább nincs olyan rizikós rész, mint délen a Kumbu-jégfal, az Everest egyik leghalálosabb gleccsere. Az ügyvéd Gárdonyit és Rejtőt olvasott, néha dolgozott vagy dumaszínházas stand-upot hallgatott az alaptábori várakozás idején.

Neszmélyiék nem mentek több akklimatizációs kört, a déli oldaltól eltérően itt ebből is egy szokott lenni. Prózai az oka: hatalmasak a távolságok, az alaptáborból eljutni az előretolt alaptáborba két napba telik, az előrejutás a sziklás terepen pokoli nehéz. Tavaly volt olyan indiai expedíció, amely visszafordult ezen a szakaszon és hazament. A köztes táborban a szűk hely miatt mindenki kapott egy jakot sátorszomszédként. Az előretolt alaptábor fölötti részen az egyik alpinista majdnem bezuhant egy szűk, ám 600 méter mély gleccserszakadékba, de csak kicsit törte össze magát. A serpák viccből megkérdezték Neszmélyit és társait, hogy legyen-e még egy akklimatizációs kör, de a válasz kategorikus nem volt.

Innen az egyes tábor még egy nap, e fölé még felviszik akklimatizálódni az embert, de tovább már nem. A szintidőt hat óra alatt kellett teljesítenie a hegymászóknak, akinek nem ment, csomagolhatott. Neszmélyiék ezt vállalták az utazási irodával kötött szerződésben, a serpák gyakorlatilag tesztelték az állóképességüket, és aki nem felelt meg, annak megtiltották, hogy másszon. „Vigyáznak az ember életére,

nincs már olyan, mint a ’96-os tragédia idején, hogy mindenkit felrugdosnak a csúcsra”

– magyarázza a sportjogász.

A kínaiak kevésbé figyelnek oda a tisztaságra, mint a nepáliak a túloldalon, Neszmélyi elmondása alapján már a köztes alaptábor is elég szemetes volt, míg az előretoltban a hulladékrétegek gyakorlatilag beépültek a sziklák közé.

A menü a fent taglalt keleties ízekre épült, néha akadt finom jaksteak vagy éppen gyümölcskonzervek. A magyar ügyvéd energiazselét nem használt felfelé, ereszkedés közben viszont annyira kimerült, hogy több tubussal is beletömtek. Életében először és utoljára akkor ízlett neki a szer. Ács Zoltán javaslatára ő maga csak kólát és sprite-ot vitt fel, és bár szinte soha nem fogyasztja őket, bejött a tipp, sok napon át ezek az italok javították az egész csoport hangulatát.

A csúcstámadást a magyar mászó csapata a második időjárási ablak alkalmával kezdte meg, felfelé nem volt fennakadás, sőt az időjárás is kegyes volt hozzájuk. Folyamatosan fújt a szél, a napot pirkadat után viszont a hátukba kapták, ami megkönnyítette a dolgukat. A hármas táborig, vagyis 8300 méterig akadálytalanul jutottak fel. Az oxigénpalackot 7200 méteren vették fel, Neszmélyi szervezete innentől nem is bírta volna az asztma miatt. Fontosnak tartotta leszögezni: hogy bár a hazai profi alpinisták az oxigénpalack nélküli mászást tartják „tisztának”, de ezzel sem fut fel simán az ember a csúcsra, hiszen nem tengerszinti dússágú oxigén van a palackban. 7000 méter fölött nagyjából a tengerszinti levegő 40 százalékát képes adni sűrűségben, ezzel tiszta erőből mászni nem lehet. Neszmélyin kijöttek az asztmatikus tünetek, 2-3 alkalommal csak kapkodott levegő után, ilyenkor le kellett ülnie rövid időre. Aztán amikor a levegő „utolérte” a palackból, felpattant és indult is tovább. Társai csak lestek, a túravezető egy idő után megszokta, „mindig ezt csinálja”, bökte oda a többieknek. Beszélgetésünkkor halkan megjegyezte:

„remélem édesanyám nem olvassa ezt az interjút, de ha nem lenne asztmám, palack nélkül indultam volna el.”

A hármas táborból négy óra pihenés után indultak fölfelé az éj leple alatt, fejlámpával. A csúcs előtt 150 méterrel találkoztak szembe a már lefelé tartó kínai csapattal. Nem volt egyszerű élve kikerülni a „dugóból”. „Én fogtam a lefelé jövő egyik karját, miközben ő be volt kötve, én meg nem, majd fordítva, mindezt hétszer, a szakadék fölött lógva.” Túlélték, fél órával később már a csúcson álltak a végkimerülés határán. Neszmélyi a TF, az Óbudai Kaszások, a Sportjus és Óbuda zászlaját is felvitte, no meg persze a magyar nemzeti színeket is egy, az olimpiai csapat számára jókívánságokat tartalmazó egyedi zászló kíséretében.Összesen hét zászlóval fotózkodott, még videó is készült róla. 17 percük volt fent, aztán irány vissza. Ekkor kezdődtek a gondok.

Neszmélyi csúcsvideója:

„Gyönyörű sípályaszerű, meredek szakaszon jöttünk lefelé valahol 7600 méter környékén, amikor éreztem, hogy fogy a levegő. A palack azt mutatta, hogy tele van, de éreztem, hogy nincs. Nem volt mit tenni, fenékre ereszkedve lecsúsztam a serpánkhoz, aki ellenőrizte a palackot, valóban üres volt. Akkor az ő arcára is kiült, ami az enyémre, de nem estünk pánikba, betartottuk, amit mentés idején mindig be kell tartani: a mentő ember, vagyis ő használta a saját palackját, és mivel én még nem voltam közvetlen életveszélyben, csoszogtam utána. Hol előre, hol hátrafordulva ereszkedtünk csigalassúsággal,

közben azért átfutott az agyamon: megígértem a fiamnak, hogy hazamegyek. Minden ígéretemet megtartottam eddig, most sem lehet másképp.

Ő egyébként nem tudta, hol vagyok, csak azt, hogy elmentem hegyet mászni és túrázgatni Nepálba. Ezekben az órákban a mentális tréningeken tanultakra hagyatkoztam, és végül sikerült épségben lejutni a hegyről.

Bár felfelé mászva nem voltak tudatában, legalább hat holttest mellett haladtak el. Összesen van vagy kétszáz hulla a hegyen, sokan ugyanis olyan szakaszon lelik halálukat 8000 méter felett, ahonnan nem lehet lehozni a testüket. Erről Klein Dávid is mesélt 2014-ben a déli oldali mászását követően, ő egy ülve megfagyott embertől méterekre sétált el.

Neszmélyi Emil érdeklődésünkre nem tudott pontos túrabüdzsét mondani, a költségek jó részét ő spórolta össze. Külső támogatója is akadt, aki diszkréciót kért, ezért nevét nem közöljük, mert az illető később külföldi reklámban szeretné szerepeltetni a sikeres csúcsmászókat.

Neszmélyi úgy érzi, a maga részéről teljesítette a célt, innentől kezdve, ahogy fogalmaz, „jöjjön a második magyar mászó északról, jöjjön az első hölgy északról, jöjjön az első palack nélküli magyar”. Ő a következő egy évben nem keres hasonló kalandot, de ha valami megihleti, később még nekivág a világ valamely eldugott pontjának. Akár az Északi- és a Déli-sark is jöhet. Oda valószínűleg előbb indul el, mint a következő nyolcezresre. Bár, ki tudja?