„Megrázó volt, hogy az előző napi feljövetelemhez hasonlóan több ízben engedtek le mellettem kötélen fagyott holttesteket. Az gondoltam, ez a kaland rosszabbul is végződhetett volna ”
– írta a hegymászó. Ezek valószínűleg azoknak az indiai mászóknak a holttestei lehettek, akik közül egy a múlt héten lelte halálát, a másik kettő pedig még tavaly, de akkor nem tudták levinni őket a hegyimentők.
A hármas tábort gond nélkül elérte Klein, összeszedte ottani dolgait, és folytatta az ereszkedést a kettesig. Itt az az ötlete támadt, hogy mivel még van energiája, ideje, még aznap átvág a hegy egyik legveszélyesebb szakaszának tartott Khumbu jégesésen. A mély szakadékokkal szabdalt függőgleccser folyamatosan mozog, jégtornyai időnként leomlanak a napsütés hatására, így a hegymászók inkább éjszaka kelnek át rajta. Végül Klein is kivárt inkább, az éjszakát a táborban töltötte, hajnalban indult tovább. Aludni nem volt kedve, kavarogtak a gondolatai, csalódott volt az idő előtti visszafordulás miatt. Rohamtempóban, de fáradtan érte el az egyes tábort, az alaptábor felett pedig már várta mászótársa, Suhajda Szilárd és alaptábor-vezetőjük, Török Edina.
Kleintől megkérdeztük, mi volt az oka, hogy nem indultak el felfelé május 23. előtt. Ekkor ugyanis többen is nekivágtak az alaptáborból, és számtalan hegymászó el is érte a csúcsot. Válaszában úgy fogalmazott, az előrejelzések folyamatosan megtáncoltatták a mászókat. Sokan felértek, de nagyon sok volt a halálos áldozat is. Az előrejelzésekben feltűnő ablakok folyton elmozdultak, változtak. Mivel ők 10-én értek vissza utolsó akklimatizációs körükről, melynek során 8000 méteres magasságban éjszakáztak, 4-5 nap pihenőre mindenképp szükségük volt, tehát legkorábban 19-e után indulhattak volna a csúcsra, még akkor is, ha az élettanilag fontos „mély pihenőt” kihagyják és az alaptáborban maradnak. (Klein minden csúcstámadása előtt leereszkedik az alaptáborból rövid időre, a szakma ezt nevezi mély pihenőnek.)
