Megfordítva azt a kérdést, hogy mit remélnek, mit várnak a februári téli olimpiától a kijutó sportolóink, inkább arról faggattuk őket, van-e valami, amitől tartanak. Az éremesélyes rövid pályás gyorskorcsolyázó, Liu Shaolin Sándor a tőle megszokott bátor határozottsággal felelte: – Abszolút nem szoktam semmitől sem tartani.
A kora reggeli keléseket mondanám, de most nem lesznek olyanok.
Csapattársának, Buján Csabának a versenyek előtt a legnagyobb félelme az szokott lenni, hogy nem tud otthonosan mozogni a jégen, például az időeltolódás miatt. Heidum Bernadett egyedül a sérüléstől tart, amiről tudja, hogy mindig benne van a pakliban. – De nem szabad erre gondolni,
nem szabad bevonzani, és akkor úgy gondolom, ezt is elkerüljük.
Kónya Zsófia nemrég gyógyult fel egy betegségből, ő azért szorít, nehogy visszaessen. A hozzájuk hasonlóan rövid pályás gyorskorcsolyázó a koreai szakácsokban kételkedik kicsit: – Számomra leginkább az a kérdés, hogy mit fogok tudni ott enni. A versenypályán viszont
nem azon gondolkodom, hogy mitől tartok, hanem hogy mit tudok megcsinálni.
A szintén gyorskorcsolyázó, de nem 111,12, hanem 400 méteres pályán versenyző Nagy Konrád a tavalyi világkupákon tapasztalt mentális hullámvölgyét szeretné elkerülni. Elmondta, nem dolgozik vele sportpszichológus, de tudja, miket rontott el, így azt is, minek a kijavítására fókuszáljon.
Egyetlen műkorcsolyázónk, Tóth Ivett csak az izgatottságát emelte ki, ami abból fakad, hogy ez lesz az első olimpiája. A hétfői eskütételen a havas sportágakat egyedül képviselő sífutó, Kónya Ádám esetében a legkényesebb téma lécének vakszolása (ezt a feladatot majd az edzője végzi).
