Felelősei most sincsenek a kézilabdakudarcnak, „csak Vranjes tehet róla”

Alárendelt helyzetbe került a magyar válogatott a Veszprémhez képest, pedig lehetne másképp is. Elemzés.

Önkritikát kell gyakorolnunk nekünk is, mert a férfi-Európa-bajnokság előtt azt írtuk, válogatottunknak reális esélye van akár az olimpiai bajnok Dániát is megverni. Ehhez képest a névtelen hősökből álló csehektől is simán kikapott, így országos felháborodást kiváltva háromból három vereséggel jöhetett is haza, pedig a torna még a felénél sem tart.

Miért alakult így? Múlt héten, az Eb előtt felvetettük, hogy a korábban működő gyakorlattól eltérően nemzeti csapatunk mindössze két meccsen tesztelte magát, egyetlen ellenféllel, Svédországgal szemben. Vagyis most ott tartunk, hogy az átalakított, megfiatalított, új szövetségi kapitánnyal új játékstílust tanuló együttes mindössze négy ellenféllel találkozott eddig, és már túl van egy kontinenstornán. Amely ezek szerint maga lett sajnos a teszt, hogy megmutassa a hibákat, hiányosságokat.

Hiányzik például legalább egy év ennek a válogatottnak. A szerb–svéd Ljubomir Vranjes idehozatalát továbbra is jó döntésnek tartjuk, de a jövő csapatának építését el kellett volna kezdeni 2016-ban. A tavalyi világbajnokságnak még valóban semmi tétje nem volt, a mostani Eb-szereplésre viszont már rámehet a jövő évi olimpiai kvalifikációs vb is. A tizennegyedik helyünkkel bizonyosan erős ellenfelet kapunk a vb-selejtezőre, a legjobb tizenhárom egyikét, nagy szerencsével éppen a cseheket.

Ezen változtatni már nem lehet, de azon igen, hogy a nemzeti csapat érdeke minden klubérdek fölött álljon. A BL-szezon december elején véget ért, ehhez képest összesen háromhétnyi felkészülésről tudunk. Ha a veszprémi Ancsin Gábort és Ligetvári Patrikot Vranjes nem játszatja a Bajnokok Ligájában, csak az NB I-ben, akkor NB I-es szinten teljesítenek a válogatottban, és nem BL-szinten. Az állam támogatását élvező Veszprémhez képest nem lehet alárendelt szerepben a magyar válogatott, a célokat klubszinten is illene átfogalmazni.

A szövetség nyíltan a szakvezetőben keresi a hibát és a felelőst: a kiesést követően – szerepet tévesztve – kiadott gyorsan egy közleményt, amely szerint „csalódást okozott Ljubomir Vranjes szövetségi kapitány bemutatkozása is”.

Mi, úgy tűnik, jobban megbízunk Vranjesben, és továbbra is meggyőződésünk, hogy ebből a keretből kiváló válogatottat tud építeni. Ha lesz rá ideje.

Mármint, ha hagynak neki elég időt, és ha ő is szentel elég időt a magyar válogatottra, nem tekinti mellékállásnak a Veszprém mögött. Ezeket tisztázni kell vele, személyesen. A szövetség ugyanis a közleménnyel nyilvánvalóan a saját kapitányának üzent, hogy ez nem mehet így tovább, majd ezt megerősítette egy további meglepő megnyilvánulással, az M4-en és az MTI-n keresztül. Utóbbi kritika egyébként jogosnak tűnik („a szövetség minden lehetőséget megadott neki arra, hogy több időt foglalkozzon a nemzeti csapattal, de neki nem kellett”) a fentiek alapján, csak ezúttal sem értjük, miért nem házon belül intézték el. Ha a szövetség a kapitány munkáltatója, megszabhatja számára a feltételeket, szakmai bizottság felügyelheti a munkáját.  

Más kérdés, hogy a szakmai és nem szakmai fórumokon (nso, handballexpert, hatosfal,  illetve a Facebook Handball Mánia csoportja) már a közlemény sem aratott osztatlan sikert. Feje tetejére állt a világ: a szurkolók, laikusok, szakmabeliek egy jelentős része a kapitány védelmében foglal állást, szemben azzal a szövetséggel, amely megállapodott vele és kinevezte. Sőt, a játékosok közül Balogh Zsolt, az Európa-bajnokság egyik legjobb magyarja is kiállt Vranjes mellett:

– Három év alatt ő már a harmadik kapitány, és három teljesen más stílusú edzőnk volt. De ha minden sikertelenség után edzőt cserélünk, akkor soha nem jutunk egyről a kettőre. Valamelyik edzőnek bizalmat kell szavazni, időt kell neki adni, nem létezik varázspálca. Ha eredményt akarunk elérni, akkor valakinek bizalmat kell szavazni, és be kell nyelni azt, hogy esetleg lesznek eredménytelenebb világversenyek is.

Jó lenne minderről nyílt párbeszédet folytatni, de a párbeszéd ideje, úgy tűnik, lejárt.

Valamivel több mint két éve járunk a Fidesz-alelnök, Kocsis Máté vezette szövetség sajtóeseményeire, és az első élmény kimondottan pozitív volt, egy negatív meglepetés után. Miután a női válogatottunk 2015 decemberében elbukott a világbajnokságon (így az olimpiáról is lemaradt), a szövetség sajtótájékoztatója intelligens légkörben zajlott, feltárva a problémákat, értelmes válaszokat adva értelmes kérdésekre. Sőt Kocsis Máté frappánsan és nyugodtan felelt akkor is, amikor valaki hirtelen a lemondását firtatta.

Egy hónappal később, amikor férfiválogatottunk is (csúnyán) elbukott a riói olimpiára vezető úton, már sokkal rosszabbul éreztük magunkat a viadal utáni sajtóeseményen. A szövetség vezetése, a jelen lévő szakmai és nem szakmai elit kiváló hangulatban ünnepelte meg Talant Dujsebajev akkori magyar szövetségi kapitány kudarcát, ő természetesen nem volt jelen – mégis, milyen lett volna a jelenlétében ennyi csúnya dolgot mondani róla? Felelősök pont nem voltak a teremben, akik ott voltak, természetesen nem tehettek semmiről, hiszen Dujsebajevet még az előző vezetés szerződtette. A kérdéseinkre még ekkor is nyugodt reakciók érkeztek, de az őszinteséget már felváltotta a politikusi elegancia, a kitérő válaszok taktikája.

Amikor közel egy év múlva a női válogatott megint nem szerepelt valami fényesen (immár Németh András helyett Kim Rasmussennel), Kocsis Máté legjobb védekezésként a támadást választotta, mindjárt a sajtótájékoztatója elején nekiment (névtelenül) az újságírók egy részének. Kár, hogy megint éppen olyan emberekkel volt baja, akik nem voltak jelen. Így aztán mi, a jelen lévők lettünk az ellenségek, legalábbis azok, akik nem tartoznak az állami médiagépezetbe. A nem is neki szánt, nem is kritikus kérdésre pedig eltorzult arccal ő felelt.

Egy hónappal később, 2017 januárjában a férfiválogatott becsülettel helytállt a világbajnokságon, Xavier Sabaté ideiglenes kapitány vezetésével a negyeddöntőbe került. De aztán megint fordult egyet a Föld (a Nap körül), eljött 2017 decembere és a női válogatott immár zsinórban harmadszor nem került be világversenyen a nyolc közé. Az értékelő sajtótájékoztató elmaradt, legalábbis minket nem hívtak meg rá.

Nem úgy a felvezetős összejövetel a 2018. januári, vagyis a most még javában zajló férfi-Eb előtt. Ekkor is egy támadókedvében lévő elnökkel találkoztunk, aki kellemes általánosítással minden kérdést megelőzve üzente „a fickándozó újságíróknak”, hogy az Európa-bajnokság után hiába írnak történelmi mélypontról, ez nem következhet be, hiszen kétszer ki sem jutott a csapat az Eb-re.

Úgy látszik, az állami médiagépezetbe tartozó MTI-nek nem szóltak, mert a nulla pontos kiesést követő reggelen Mélyponton a magyar válogatott címmel foglalta össze az eseményeket. (Ezt az idelinkelt portál hivatkozás nélkül átvette.)

Ekkor már régen készen volt a szövetség közleménye, benne a fő felelősnek tartott Vranjessel. Még szerdán, a kiesés estéjén közzétették. Értékelő sajtóeseményről nem tudunk, az elnök így nyilván megóvja magát néhány kényes kérdéstől (amelyekre pedig alig több mint két éve még tudott normálisan felelni).

Csakhogy az értelmes, előremutató párbeszédtől is megfosztja a közvéleményt. Marad az üzengetés, abból pedig sok jó még nem származott.