időjárás 26°C Klára 2022. augusztus 12.
logo

Négytől ötig bástyavégjáték

Novák Miklós
2019.02.24. 09:31
Négytől ötig bástyavégjáték

Verőci Zsuzsa a magyar sakkozás kiemelkedő alakja, világbajnokjelölt, tíz sakkolimpián összesen négyszeres ezüst- és kétszeres bronzérmes. S nagy idők nagy tanúja, hetvenévesen is aktív szereplője a nemzetközi sakkéletnek. Születésnapja alkalmából beszélgettünk.

– Az ön gyerekkorában ez nem volt szokványos választás. Hogyan lett sakkozó?

– Szokványos módon. Apám a bátyámmal sakkozgatott, néztem őket, s én is megtanultam a lépéseket. Tízéves lehettem, mert tizenegy évesen játszottam volna először versenyen, de mert későn neveztem, nem engedtek elindulni. A sakk fegyelemre is nevel.

– Ha ma egy gyerek tizenegy évesen legalább nem mester, már lemaradt.

– Sajnálom is őket ezért. Annyi síró kisgyereket sehol sem látni, mint a hat-, hét-, nyolcévesek sakkversenyein.

– Más sportágakban is hozzá kell szokni a vereséghez.

– Igen, de a legkisebbeknél fociban például nem is számolják a gólokat, s csapatban különben is könnyebb megélni a vereséget. De még futó- és úszóversenyen is. Sakkban viszont, ha kikapsz, az azt is jelenti, hogy legyőznek. Kicsit megsemmisülsz. Kisgyerekként ez túlzott idegrendszeri teher. Az rendben van, hogy már óvodásként felkeltik a gyerekek érdeklődését a sakk iránt, de komolyabban csak akkor lenne szabad foglalkozni vele, amikor már jól tudnak írni, olvasni. A sakk világa csodálatos, de a nevelésben mégis az lehetne a legfontosabb feladata, hogy megtanít tanulni. Szentül hiszek abban, hogy a sakknál jobban semmi sem alkalmas erre.

– A profi sakkozás hívei azzal érvelnek, hogy az emberi agy fiatal korban képes igazán a memoriter jellegű tanulásra. Márpedig a számítógépes elemzéseken alapuló mai, modern sakkban az dönt, ki képes minél több változatot megtanulni.

– És elemezni ki fog? Én azt látom, hogy a mai ifjú sakkozók valóban döbbenetesen sokat tudnak, de szinte képtelenek az önálló tanulásra.

– Messzire kalandoztunk. Bezzeg az ön idejében…!

– Tizennégy évesen már a felnőttbajnokság döntőjében szerepeltem. A matektanárom azt ígérte, ha teljesítem a mesteri normát, feleltetés nélkül megkapom az ötöst. A normáról lecsúsztam, másfél órán át feleltem, de az ötös azért meglett. Soha nem voltam magántanuló. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumba jártam, végig kitűnő volt a bizonyítványom. Minden percet be kellett osztanom. A délutánjaim valahogy így néztek ki: fél háromtól negyed négyig kombinációk, negyed négytől négyig történelem, négytől ötig bástyavégjáték, öttől hatig matek, aztán vacsoráig orosz szavak. Keddenként és csütörtökönként pedig délután öttől nyolcig edzésen voltam a klubban, a Vasútépítő Törekvésnél. Egyedül a latinnal sumákoltam, Reményi József az osztálytársam volt, megesett, hogy reggelente az egész osztálynak lediktálta a latinleckét.

– Mikor dőlt el, hogy sakkozó lesz?

– Kacérkodtam a továbbtanulással, a Külker főiskola érdekelt, de az orosz mellé kellett volna még egy élő nyelv. Angolul, németül és szerbül pedig csak később, felnőtt fejjel tanultam meg, részben gyakorlatban, ahogy jártam a világot. Másfelől az érettségi évében, 1966-ban már csapattag voltam az oberhauseni sakkolimpián. Megleptem magam egy szép blúzzal, ami az osztálytársaknak annyira megtetszett, hogy mindenki abban fotózkodott a tablóképhez.

– Sohasem érezte azt, hogy a sakkozás lemondással jár?

– Ellenkezőleg! Mint a legtöbb sakkozó, én is napi hat-nyolc órát tanultam, de csodálatos élményekben volt részem. Beutaztam a fél világot. 1979-ben például, amikor a zónaközi döntőn játszottam, harminchat napot töltöttem Rióban.

Hetvenévesen is szívesen tenne még a sportágért Fotó: MTI/Vajda János

– S elemzés helyett napozott a Copacabanán, kirándult a Corcovadóra és a Cukorsüveghegyre...

– Igen, azt is, bár szerintem a Vista Chinesáról nyílik a legszebb kilátás a városra, amely akkor még nem volt túlzsúfolt metropolisz. Felejthetetlen élmények fűződnek az ott töltött időhöz.

– Meséljen egyet!

– Együtt versenyeztünk a férfiakkal. Úgy tűnt, hogy Portisch Lajos négyes holtversenyben végez az élen, s mert csak hárman juthattak tovább, rájátszás következett volna. Lajos el is indult a postára, hogy táviratozzon Tilburgba, s lemondja az indulását az ottani versenyen. Eközben találkoztam Petroszjannal, a korábbi világbajnokkal, aki újságolta, látta, hogy Timman, a kiváló holland nagymester elrontotta a függőt. Rohantunk Lajos után, mégse mondja le a tilburgi meghívást. Ha már szóba került Petroszjan: vele és a feleségével, Ronával nagyon jó viszonyban voltam. Ugyanitt, Rióban történt. Vacsoráztam a kedvelt grillcsirkés étteremben, s megjelent a Petroszjan házaspár. Kérdi Tigran, hogy áll a függőm.

– Csak hogy a fiatalabbak is értsék, régebben negyven lépés után megszakították a partit, s másnap folytatták.

– Igen. Pocsékul álltam, de most már zsebben a remi, feleltem. Mi az állás, kérdezte ő. Elsoroltam, hogy állnak a figurák, ő harapott néhányat, majd megszólalt: „Zugzwang.” Tehát lépéskényszer. Tényleg így volt. Az ellenfelemet egy manőverrel rá tudtam kényszeríteni, hogy kitérjen a megfelelő pozícióból, s megnyertem a partit. Édes Istenem, hogy tudtak sakkozni a régi nagyok!

– Miért, a maiak nem tudnak?

– Dehogynem. Magnus Carlsen minden idők egyik legnagyobb sakkozója, s mi, idősebbek azért csodáljuk a játékát, mert a megnyitással nem bajlódik túl sokat, rendre a középjátékban játssza túl az ellenfeleit, a végjátéktechnikája pedig egyenesen briliáns. Valahogy kevesebb a hozzá mérhető eredeti sakkozó. Talán Mamedgyarov, Griscsuk, a középkorúak közül pedig Kramnyik és Anand. Régen Tal úgy snellezett egy az ötben (neki egy, az ellenfelének öt perc gondolkodási ideje volt – a szerző) a fél világgal, hogy közben adomázott, rágyújtott egy cigarettára.

– Visszatérve az ön pályafutásához: Rio nem véletlenül különösen szép élmény, hiszen ott jutott be a világbajnokjelöltek közé. Elsősorban mégis azzal vívott ki hírnevet, hogy a sakkolimpiákon mindig kiváló teljesítményt nyújtott.

– Amikor hagyták.

– Máig fájó pont, hogy 1988-ban kihagyták a csapatból?

– Hogyne lenne az! Előtte kilenc olimpián szerepeltem, négy ezüst- és két bronzéremnek voltam részese. Itt meg kell jegyeznem, a kormány hihetetlenül megtisztelt bennünket azzal, hogy ettől az évtől már minden érem után kapunk életjáradékot. Szinte pironkodva fogadom el ezt az összeget. Emlékszem, 1988-ban egy júniusi esős reggelen hívtak azzal, hogy fáradjak be a szövetségbe. Azért tudom, hogy esett, mert különben teniszeztem volna. Bementem a székházba, már ott ült a kivégzőosztag. Közölték velem: Polgár Zsuzsa kiemelt az olimpiai csapatban, a fennmaradó három helyért négyen, a másik két Polgár nővér, Zsófi és Judit, valamint Mádl Ildikó és én játszunk válogatóversenyt. Már az is döbbenetes volt, hogy Ivánka Marit eleve kihagyták. De nem sértődtem meg, azt javasoltam, vele együtt legyen teljes körű válogató, s az első négy menjen az olimpiára. Lesöpörték. Két évvel később, 1990-ben már fel sem merült, hogy legyek csapattag. 1992-ben mégis meglett a tizedik olimpiám! Polgáréknak akkor már nem akaródzott a csapatban szerepelni, én viszont sértettség nélkül vállaltam a harmadik táblát. S tizenegy partiból nyolc és fél pontot szereztem. Mádl Ildivel, Csonkics Tündével és Horvátjh Julival az akkori negyedik helyünk bravúrosnak tekinthető. Ezek után 1994-ben Polgár László megvétózta a szereplésemet az olimpián.

– Azóta sem békült ki Polgárékkal?

– 2002-ben, miután Judit a férficsapat tagjaként ezüstérmes lett a bledi sakkolimpián, megpróbáltam békejobbot nyújtani neki. Kitért előle. Pedig a férjével, aki a Magyar Sakkszövetség FIDE-delegáltja, kimondottan jó a kapcsolatom. S azt gondolom, senki sem hányhatja a szememre, hogy szakíróként ne lettem volna mindig is tárgyilagos a Polgár lányokkal.

– Elnézést, hogy felzaklattam.

– A mai napig nehezen élem meg, amikor a válogatottság anyagi kérdés, én még úgy nőttem fel, hogy egyszerűen az nem lehet alku tárgya!

– Remélem, nem leszek indiszkrét. Az életének van egy kevésbé közismert szakasza. Egy időben Petronicsné Verőci Zsuzsaként jegyezték.

– Igen, mert egy időben Petronics, a jugoszláv szövetség akkori főtitkára a férjem volt. Tizenhat évig voltunk házasok, hol Budapesten, hol Belgrádban, hol pedig Tilburgban, Rióban vagy éppen Manilában randiztunk, mert egyikünk sem akarta elhagyni a hazáját. Aztán elváltunk.

– Szakíróként, versenybíróként a mai napig naprakész a sakkozás dolgaiban. Válságban van a játék?

– A technikai fejlődéssel nem lehet szembemenni, én is számítógéppel dolgozom. A program segítségével a huszonötödik lépésig kielemzett variációk nem használnak a sakknak. A gép tulajdonképpen a gyengébbeket segíti, mert ők is könnyen hozzáférnek a nagy gondolatokhoz.

– Ennél is lehangolóbb a magyar sakk helyzete. Van kiút?

– Áldatlan állapotok uralkodnak. Rapport Richárdot leszámítva a sakkozóinkat nem hívják a nagy tornákra, ő viszont nem szerepel a válogatottban. Utánpótlásban sincsenek eredményeink, a szövetség lényegében nem működik. Annyira nem, hogy…

– Mi a gond?

– A minap levelet kaptam a szövetségtől. Meg is lepődtem. Aztán kiderült, hogy csak egy levelet továbbítottak. Kolozsvárról kaptam, a hetvenedik születésnapom alkalmából gratuláltak. A szövetségben senkinek sem jutott eszébe, hogy felköszöntsenek. S nemcsak engem, Portisch Lajost sem, amikor betöltötte a nyolcvanat. Azt kapta ajándékba, hogy hét egyre leszavazták, amikor szövetségi kapitánynak jelentkezett. Ribli Zoltánt pedig utánpótlás-szakfelügyelőként söpörték ki. Tényleg ezt érdemelnénk? S közben azt látom, csak nekünk fáj a magyar sakkozás jelenlegi helyzete, még mindig mi vagyunk azok, akik szeretnénk érte tenni. Ha hagynák.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.