A Hardturm-stadion hőse

A legtöbb embernek úgy pereg le az élete, hogy a halálos ágyán alig van mire emlékeznie. Vincze Ottó nem ilyen ember; 1995. szeptember 13-án a zürichi Hardturm-stadionban a Grasshoppersnek lőtt két bombagóljával bevéste magát a magyar szurkolók kollektív memóriájába. Ehhez képest megállt tizenegy válogatottságnál, de nemcsak ezt fájlalja, hanem azt is, hogy a hivatalos magyar labdarúgás ez idő szerint nem igazán kér belőle.

Vincze Ottó, bár kimehetett volna Barcelonába, inkább itthonról szurkol a Fradinak Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

– 1990-ben, 16 éves korában Svájcba került a Sion csapatához. Egy ózdi srác hogyan volt képes beleugrani egy ilyen kalandba?

– A serdülőválogatottal túráztunk Dániában, Svédországban és Svájcban, három tornán is részt vettünk, gólkirály voltam, MVP meg minden, jól ment a játék, és a végén Luganóban is tornagyőztesek lettünk a Sion ellen. Néhai Bocsák Péter Svájcban élő menedzser szervezte a túránkat, és rajta keresztül keresett meg a Sion. Kijöttek a szüleim, erősen törtük a fejünket, végül a svájciak megegyeztek a Fradival, belevágtam. Nem volt könnyű döntés, épp akkor nyertünk serdülőbajnokságot az FTC-vel. Remek csapatunk volt; Hrutka Jani, Zavadszky Gábor nálunk játszott, én voltam a csapatkapitány. Mészáros Dodó bácsi miattam járt le a meccsekre, biztosnak tűnt az utam az első csapat felé…

– Ha minden a maradás mellett szólt, mégis miért szerződött Svájcba?

– Izgatott a kihívás. Épphogy túl voltunk a rendszerváltáson, azt hiszem, én voltam az első fiatal labdarúgó, aki engedéllyel Nyugatra szerződött, rögtön utánam Szekeres Tomi is kikerült a norvég Vagakameratene IL-hez, Forrai Attila pedig Leverkusenbe. Nem bántam meg, sokat kaptam a sioni évektől, például a francia nyelvet. Pedig nem volt könnyű világ, a szüleimmel egy évben kétszer találkoztam, nem volt még internet, nagyon magányos voltam. A balsors is vert, a Sankt Gallen elleni meccsen elszakadt a térdemben a keresztszalag. Tíz napig egyedül feküdtem a kórházban, a kutya se nézett rám. De mindegy, megedzettek a nehézségek, ott lettem felnőtt.

– Ózdon született, amely ma az ország egyik legnyomorúságosabb városa. Harminc éve hogyan élt ott a Vincze család?

– Átlagosan. Akkor még volt ipar, az újvárosi lakótelepen nőttem fel, édesanyám értelmiségi, édesapám mesterember. Szenzációs gyermekkorom volt, égetnivaló kölyöknek számítottam Gábor öcsémmel együtt, tizenkét éves koromig tizenháromszor tört be a fejem, azóta – lekopogom – egyszer sem.

– A magyar klubfutball utolsó negyedszázada talán két legemlékezetesebb meccsének – az 1995-ös Grasshoppers–Fradinak és a 2002-es ZTE–Manchester Unitednek – részese, sőt az előbbinek főszereplője volt. Ezeknek a meccseknek mi a sztorija?

– A Grasshoppers-meccs? Akkor tértem vissza először a Siontól, de csak kölcsönbe. Egy ideig a Vasasban játszottam, nagyon jó, bensőséges kapcsolatom alakult ki Illovszky Rudi bácsival. De hívott a Fradi, és Rudi bácsi nagyon megértő volt, tudta, a szívem az FTC-é, és azt mondta, menjek csak nyugodtan, kergessem az álmaimat. Csakhogy volt egy bökkenő. Sionban is értesültek arról, hogy jól megy a játék, és vissza akartak rendelni, el is jött a klubelnök, hogy megnézze a ZTE elleni bajnokinkat. Előző este a Gundelben vacsoráztunk az elnökkel, de nekem nem ízlett a mennyei bélszín, mert arra gondoltam, nem mehetek szívem Fradijába. Ezért másnap életemben először és utoljára direkt pocsékul játszottam, Rudi bácsi le is cserélt, az elnöknek elment tőlem a kedve, én meg a Fradié lettem.

A mosoly és a szenvedély még mindig a régi
Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

– Úgy emlékszem, az első néhány meccse nem volt diadalmenet.

– Feledhető mérkőzéseket produkáltam, az Anderlecht elleni két meccsem sem sikerült, az elsőn keveset játszottam, a másodikon lecserélt Dezső bácsi (Novák Dezső edző – a szerk.), de így is bejutottunk a csoportkörbe. A zürichi Grasshoppers-összecsapás előtt tudtam, hogy most már illene valamit virítanom. Az ellenfelet jól ismertem, lényegében Svájcban szocializálódtam, plusz Alain Geiger, a 112-szeres válogatott ikon akkor ment át Sionból Zürichbe, s az ő öccse, Nicolas Geiger a legjobb barátom volt. A mérkőzés délutánján a csendespihenő alatt egyedül kimentem a városba – tudtam, hogy játszani fogok, mert rengeteg sérültünk volt –, és a szemerkélő esőben két és fél órán át bolyongtam a nagy semmiben. Aztán visszamentem a szállodába, immár rendbe rakott gondolatokkal. Elkezdődött a meccs, én balhátvédet játszottam – elég gyengén. A szünetben Dezső bácsi le is akart cserélni, de Simon Tibi meggyőzte, hogy hagyjon a pályán. És a második félidő végén önkívületi állapotban futballozva rúgtam két hatalmas gólt, ezzel 3-0-ra győztünk, mennybe mentünk. Azon az estén ennek így kellett lennie, mindenki eksztázisban futballozott, Hajdu Attila tizenegyest védett, akármihez nyúltunk, jól sült el. Sok embernek úgy telik el az élete, hogy nem történik vele semmi, nekem ez az egy meccs ismertséget hozott, a mai napig megállítanak az emberek az utcán, és felidézik nekem azt a zürichi éjszakát.

– Hét évvel később volt egy pesti éjszaka is, a Népstadionban…

– 2002-ben a Cottbusban játszottam, de Miriuta Laci mellett nem sokat jutottam szóhoz, többnyire a „Kopasz” játszott, végtére is ő klublegenda volt. Így aztán megegyeztünk a szerződésbontásban. Nem akartam hazajönni, kinn jártam a Panioniosznál Görögországban, de ott láttam, hogy az elnök egy maffiózó, s mivel Bozsik Petiék nagyon kitartóan ostromoltak a bajnok Zalaegerszegtől, igent mondtam nekik, csábított a BL-selejtező.

– Hogy érezte magát a ZTE-nél?

– Nem túl jól. Egy kialakult közösségbe csöppentem, erős csapatba, Egressyvel, Szamosival, Kenővel (Kenesei Krisztián – a szerk.), Kocsárdi Gergővel, Molnár Balázzsal különböző szintű válogatottakban már játszottam együtt, de Urbán Flóri, akinek lila vér csörgedezett az ereiben, nem nézett jó szemmel engem, az ősfradistát. Borzasztóan futballoztam, nem az én közegem volt, ráadásul a stadionrekonstrukció félbemaradt, nem volt pályánk, az NK Zagrebet például az Üllői úton vertük ki tizenegyesekkel. A Manchester Unitedet a Népstadionban fogadtuk, Bozsik Peti remek taktikát dolgozott ki, aminek a neve: passzjáték. Beckham tépte a haját a második félidőben, Ferdinand, Blanc, Keane, Solskjaer nagyon pipa volt, még nekem is akadt egy jó megmozdulásom, rászúrtam húszról, azt hittem, gól, de Roy Carroll kiszedte a léc alól. Aztán a végén a Béla (Koplárovics – a szerk.) kivégezte őket.

– Kint voltam a visszavágón is az Old Traffordon, amikor fél órával a kezdés előtt kinyíltak a gyepen a locsolórózsák fedelei, és elkezdték spriccelni a vizet – addig ilyesmit itthon nem láttam, azt hittem, tudományos-fantasztikus filmet nézek –, megértettem, itt aligha lesz keresnivalónk.

– Nem is volt. Van Nistelrooy pillanatok alatt vezetést szerzett, majd Beckham rúgott egy olyan szabadrúgásgólt, hogy még én is csak pislogtam. 5-0 a vége, ez volt a realitás. A Roma is kapott ott egy hetest, ilyen előfordul.

– Most hadd tépjek fel sebeket. A zürichi meccs után meg voltam győződve, Vincze Ottóban legalább hatvan-hetven válogatottság van. Ehelyett csak tizenegyszer játszott a címeres mezben. Miért?

– Ez az én hibám. A tehetségem megvolt hozzá, talán még a kitartásom is, az volt a baj, hogy nem voltam képes huzamosan meggyőző formát mutatni. Abban az időben komoly riválisaim akadtak a támadó középpályás posztján – Illés Béla, Lisztes Krisztián, Pisont István, Sándor Tamás, Dárdai Pál –, mind remek futballisták. Voltak nagyon nagy meccseim, amelyeket feledhetők követtek. Meg még valami. Én voltam a mosolygós, mégis hirtelen haragú, forrófejű gyerek. Ezt nálunk a szakemberek nem kultiválták. Az egyik edző szerint öntörvényű voltam, a másik pedig a Vincze Ottó-jelenséggel nem tudott mit kezdeni. Megkérdeztem tőle, mi az? Nem igazán tudta megmondani…

– Celebség?

– Á, akkor még nem voltak celebek. Túlságosan érzelmes és szenvedélyes futballista voltam, a végletek embere. De igaza van, nekem is hiányzik negyven-ötven válogatottság. Én már a klubmeccsek hőseként maradok meg a szurkolók emlékezetében.

– Huszonkét éve a Sionnal játszott KEK-meccset a Liverpool ellen, 6-3-ra kikaptak az Anfielden, pedig 2-0-ra vezettek. A Tottenhamről nincs személyes élménye?

– Nincs, de nagyon várom a BL-döntőt. A Liverpoolnak fogok szurkolni, szerintem Szalahék az esélyesek, Jürgen Klopp habitusa közel áll hozzám. Ha egy szóval kellene jellemezi Kloppot, az ugyanaz lenne, amely rám is jellemző: a szenvedély.

– Mivel telnek a napjai a családon, a gyereknevelésen kívül?

– A Danone-utánpótláskupa nagykövete vagyok, és általában is egyengetem fiatal labdarúgók útját. De formális pozícióm nincs a magyar futballban, pedig németül, franciául, angolul, spanyolul beszélek, és van néhány szakirányú diplomám. És ha ez nem lenne elég, ott van a szenvedély.