Örökre megtanulta a leckét

A hétfőn kezdődő budapesti vívó-világbajnokság előtt Nagy Tímeával a Duna Arénában ültünk le beszélgetni, ahova a kétszeres olimpiai és hatszoros világbajnok párbajtőröző nem egy-két hosszra ugrott be: a Hajós Alfréd-uszoda mellett január 1-je óta itt is ő a létesítményvezető. A 2010-es visszavonulása után szinte egyből belecsöppent a vizes világba, ám az nem kérdés, hogy a jövő héten a szíve majd visszahúzza a pengeforgatók közé a BOK-csarnokba.

A korábbi kiváló párbajtőröző létesítményvezetőként is megtalálta a számítását Fotó: Kurucz Árpád

– Meglepődnek még néha azon, hogy egy kétszeres olimpiai bajnok vívó irányítja a Hajós Alfréd-uszodát, az év eleje óta pedig a Duna Arénát is?

– Már nem igazán. A Hajóst tíz éve vezetem, az uszoda világa ezalatt megismerte a nevemet létesítményvezetőként. S a Duna Arénába is ugyanabból a közegből jönnek, nem az atléták járnak ide… Persze a kettőt nehéz lenne összehasonlítani, mert amíg a Hajós régi és családias kis uszoda, ez egy vérprofi „okosház”. Hatalmas megtiszteltetés, ugyanakkor nagy kihívás, hogy megkaptam ezt a feladatot is.

– Emlékszem, a 2013-as margitszigeti árvíz után az volt az egyik feladat, hogy ki kell takarítani a medencét, és vezetőként ön is beszállt a munkába.

– Ahhoz, hogy az ember igazán megismerje a munkahelyét, nem árt, ha minden területen tevékenyen kiveszi a részét a munkából. S az bizony akkor akadt bőven, amikor elárasztott bennünket a Duna. A víz egészen a rajtkövekig ért. Emlékszem, kijött hozzánk Tarlós István főpolgármester úr, meg is lepődött, mert én éppen az egyik rajtkövön ültem, és úgy nézett ki, mintha a vízen ülnék.

A korábbi kiváló párbajtőröző létesítményvezetőként is megtalálta a számítását
Fotó: Kurucz Árpád

– Úgy tudom, mindhárom gyermeke vízilabdázik, így rajtuk tarthatja a szemét.

– Csenge esetében talán már jobb is, ha nem tudok róla mindent, mert ő már húszéves. Az ob I-ben játszik a Honvédban, a tizenhét éves Luca és a tizenhárom éves Csanád UVSE-s, s ők korosztályos bajnokok lettek. Az UVSE a Hajósban készül, és a Honvéd is bérel nálunk vízfelületet. Azt hiszem, a gyerekeim a legjobb helyen vannak, nyáron a kőkemény úszásokkal együtt is élvezik a napsütést.

– Hogy tervezi, mennyi szabadságot vesz ki a vívó-világbajnokságra?

– Biztos, hogy kilátogatok a versenyekre, de mindennap vagy reggeltől estig a munkám miatt nem tudok kint lenni. Azért a női párbajtőrre feltétlenül szakítok majd időt.

– Egyrészt érthető, hogy ezt választja, másrészt viszont zajos sikerek éppenséggel nem ebben a szakágban várhatók.

– Szász Emese kiesésével kétségkívül hatalmas űr támadt, és ezt nem csak abban az értelemben gondolom, hogy a világversenyeken nagyon hiányzik a válogatottból. Jó lenne, ha az utánpótlás láthatná őt az edzéseken, hogy olimpiai bajnokként is ugyanolyan alázattal és szorgalommal áll a munkához, mint Rio előtt. Ugyanakkor hála az égnek, hogy most mégsem az edzésekkel kell foglalkoznia, mert a gyermekáldás semmi máshoz sem fogható.

– Ha már elkezdünk „szakmázni”, a Magyar Vívószövetség elnökségi tagként teljesen képben van a hazai vívásban?

– Bevallom, kevésbé, mint akár néhány évvel ezelőtt is, és a szakmai kérdésekbe nem is szándékozom beleszólni. Arra megvan a megfelelő személy, Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitány, akiért tűzbe teszem a kezemet. S vannak szakmai bizottságok is. Én inkább csak apróbb megjegyzésekkel, az egykori versenyző szemével nézve a dolgokat próbálom segíteni az elnökség munkáját. Úgy látom, összességében a magyar vívás jó kezekben van, látható a fejlődés, a sportág fejlesztése, Csampa Zsolt elnök jól vezeti a vívószövetséget.

– Női párbajtőrben a tizenhat éves Muhari Eszter nyerte meg a kadet, a junior és a felnőtt magyar bajnokságot is, és a vb-csapatban is fontos szerep hárul rá. Ehhez mit szól?

– Nehéz kérdés… Nagyon vigyázni kell az értékeinkre, hogy mekkora terhet teszünk rájuk, nehogy idő előtt kiégessük őket. Óriási a felelősség, és nem biztos, hogy a felnőttek között olyasvalakire kell terhet tenni, aki két korosztállyal lejjebb vív. Jómagam annak örülök jobban, ha azt látom, hogy valaki lépésről lépésre fejlődik.

– Az 1991-es budapesti világbajnokság idején ön hol volt huszonegy évesen?

– A szurkolók között, és autogramokat gyűjtöttem.

– Ezt komolyan mondja?! Hiszen egy évvel később már ott volt a havannai vb-n győztes csapatunkban.

– Így igaz, de 1991-ben még nem válogattak be, hozzáteszem, teljesen jogosan. Az a generáció Horváth Mariann-nal, Eöri Diával, Szőcs Zsuzsával nagyon erős volt, és akkor én a párbajtőr mellett párhuzamosan még tőröztem is.

– Bánja, hogy az életéből kimaradt a nagy hazai világversenyen való szereplés?

– Egyáltalán nem bánom, mert én az a típus voltam, akit a hazai világkupák is nyomasztottak, nem pedig feldobtak. Nem szerettem megélni, hogy várták tőlem az eredményeket, olimpiai bajnokként pedig egyenesen azt, hogy nyerjek. A világversenyek előtt is mindig kerültem a médiát, nem akartam a középpontba kerülni. Az 1996-os atlantai olimpia életre szóló lecke volt számomra, amikor világranglista-vezetőként csak az ötödik helyen végeztem, a toronymagasan esélyes csapatunk pedig negyedik lett. Mindezt jobb lenne elfelejteni, azt a pokolt nem kívánom senkinek, másrészt viszont, ha kegyetlenül is hangzik, az embernek néha kell egy kijózanító pofon az életben. Meglehet, hogy különben nem nyertem volna utána két olimpiát. Egyébként hazai Eb-n is sikerült győznöm, 1995-ben, Keszthelyen, de erről igazából csak annyi maradt meg, hogy az eredményhirdetés után a mestert, Udvarhelyi Gábort véletlenül letegeztem, nagyot is nézett. A kölcsönös tegeződésnek csak jóval később jött el az ideje.

– A 2000-es sydney-i, majd a 2004-es athéni olimpián jól kezelte a kiélezett helyzeteket, és ezek nem is a döntőben jöttek elő. Mindkét elődöntőjét 15-14-re nyerte meg, hogy aztán az „aranyasszókban” 15-11-re, illetve 15-10-re győzzön. Nem lehetünk eléggé hálásak, hogy a legvégén megkímélt bennünket az izgalmaktól.

– Egyértelmű, hogy Sydney-ben a francia Flessel elleni elődöntőnk volt az igazi döntő, bár utána az utolsó asszóban is észnél kellett lennem, mert a svájci Bürki 6-3-ra elhúzott. De nem estem pánikba. Athénban egy másik franciának, Nisimának nagy napja volt, és amikor már nem tudtam mit kitalálni ellene, a belső hévtől vezérelve lerohanó támadást indítottam. Erre nem számított, ám az akkori mesterem, Kulcsár Győző is fogta a fejét, hogy ezt meg mertem próbálni. A döntőben jött Flessel, akit a négy év alatt már kiismertem, és szerettem is ellene vívni.

– Az mekkora csalódás, hogy az olimpiákon a csapattal nem sikerült dobogóra állnia? Két negyedik és egy ötödik hely jött össze.

– Ez a mai napig nagyon bánt, főleg a már említett atlantai negyedik hely. Azt kell mondjam, a sydney-i aranyérmemnek nem örültem olyan nagyon, mint amennyire rettenetesen csalódott voltam Atlantában. Most sem tudom azonban megmondani, mit rontottunk el az olaszok elleni elődöntőben. Ennek egyenes következménye volt aztán, hogy utána a bronzmeccsen egy tussal kikaptunk az oroszoktól. Szörnyen bánt, hogy Hormay Adriennek nincs olimpiai érme, pedig semmivel sem voltam jobb vívó nála. Emlékszem, olyan cselekkel nyerte meg a 2008-as kijevi Eb-t, hogy nem hittünk a szemünknek. Mondtam is Udvarhelyi Gábornak, hogy engem is igazán megtaníthatott volna így vívni.Visszatérve az eredeti kérdéshez, szerintem a csapatverseny a csúcsok csúcsa, még az alapvetően egyéni sportágakban is. Ez hozza igazán lázba az országot, a szurkolókat, az emberek erről beszélnek a hentesnél vagy a péknél. A versenyző szemszögéből pedig, ha egyéniben győzöl, a nagy örömködésben figyelned kell arra, nehogy éppen egy honfitársadnak okozz fájdalmat. Ha a csapat nyer, akkor viszont jöhet az igazi ereszd el a hajam, és egészen más a csapattársakkal együtt menni élménybeszámolókra is, mint egyedül. De mondok egy friss példát is. Nem vagyok nagy kosárlabda-rajongó, most azonban a női Eb alatt én is végigizgultam a lányok meccseit.

– Ezzel vissza is kanyarodhatunk a hétfőn kezdődő vb-hez. Itt mit remél a maiaktól?

– Ha lenne egy világbajnoki címünk, de mellette semmi, az nagyon szerencsétlen helyzetet teremtene. Mivel ez az olimpiai kvalifikációs sorozat legtöbb pontot adó versenye, a legfontosabb az, hogy minél több csapatunknak megmaradjon az esélye a tokiói szereplésre. Ehhez legalább a legjobb nyolcba kell jutni. Amiben aztán persze az első hely is benne van.