Egyek és mégis különbözők

A Hajós Alfréd-uszoda főbejáratánál elbizonytalanodom. A szabadba vezető kerítés lezárva, a hallban néhány anyuka és kisgyerek lézeng, őket leszámítva sehol senki.

Vízilabdázóink kitettek magukért a Hajós Alfréd-uszodában Fotó: emg2019.com

A Hajós Alfréd-uszoda főbejáratánál elbizonytalanodom. A szabadba vezető kerítés lezárva, a hallban néhány anyuka és kisgyerek lézeng, őket leszámítva sehol senki. A vízilabda-szövetséghez vezető lépcsőn végre összeakadok valakivel.

– Menjen tovább, oldalt van a bejárat – feleli az érdeklődésemre. Amikor megpillantok egy rendőrautót, majd arrébb egy másikat, már tudom, hogy jó helyen járok. A biztonság mindenekelőtt. A Maccabi Játékokon ez mindennél fontosabb. Ennek jegyében, mint a repülőtéren, detektoros kapun keresztül lehet belépni az uszoda területére.

Egyből hallom a víz csobogását, a szinte szakadatlan bírói füttyöt, a pólómeccsek oly jellemző zenei aláfestését. Egyetlen furcsaság akad: két pályán is zajlik mérkőzés a kinti ötvenes medencében.

Vízilabdázóink kitettek magukért a Hajós Alfréd-uszodában
Fotó: emg2019.com

Érdekes, éppen ezt az érvet még nem hallottam a pálya harmincméteres hosszának csökkentése mellett. Pedig praktikus, s – nem az irónia helye – ha csak a kvangdzsui világbajnokságra gondolunk, szinte felpezsdíti a hangulatot, ha koncentrálódnak a nézők.

A négy csapatot – a férfi pólótornán az aranyéremért Magyarország és az Egyesült Államok, a bronzért pedig Németország és Brazília játszik – leszámítva lehetünk úgy ötszázan. Köztük illusztris személyek, például Frölich Róbert főrabbi és Heisler András, a Mazsihisz elnöke. Az egyházi és a világi tisztség közötti különbség abban is megmutatkozik, hogy amíg előbbi az uszoda lelátóján is kipát visel, addig utóbbi zöld baseballsapkával árnyékolja a szeme elől a napfényt.

Ha a vízilabdára szorítkozunk, akkor a legnagyobb híresség a medence partján magyaráz és gesztikulál folyamatosan: Kenéz György, a hetvenhatban olimpiai bajnok csapat egyik játékosa. Amíg szoros a meccs, addig ő is kikéri magának a szerinte szabálytalan ítéleteket. 5-3 után aztán meglódul a magyar csapat, s 9-3-nál már kijelenthetjük: innen nincs visszaút.

A színvonal persze nem ob I-es, de nem is rossz. Ha nem tudnánk, néhány megmozdulás után akkor is kitalálhatnánk, melyik játékos – amúgy a 12-es – Marnitz Gergely. Egyértelműen a korábbi magyar válogatott a mezőny legjobbja. Mialatt dobja a gólokat, a lelátón az édesapjához, a nem meglepő módon szintén egykori pólós Marnitz Miklóshoz fordulok, aki ugyancsak tagja a magyar Maccabi-küldöttségnek, a junior csapat edzője.

– Két éve kerestek meg minket először, Gergő akkor szerepelt először a Maccabi Játékokon Izraelben. Amióta nem tagja a válogatott keretének, jobban ráér. A csapatban vele játszik az öccse, a kisebbik fiam, Márk is, miért ne szerepelne?

Amikor azt kérdezem, netán fontosabbá vált a család életében a zsidó identitás, Marnitz Miklós őszinte válasszal szolgál:

– Világi szellemben neveltem a fiaimat, arra tanítva őket, csak kétféle ember létezik: jó és rossz. Szigorúan véve nem is tekinthetők zsidóknak, hiszen ahogy én, úgy ők is csak apai ágon örökölték a zsidó vérvonalat. Amivel nem hencegünk, de nem is titkoljuk el. Itt élünk, magyarok vagyunk, a Maccabi-csapat jó közösség, amelynek örömmel váltunk a tagjaivá.

Lám, ilyen egyszerű.

A mérkőzés szünetében Jusztin Ádám, a Maccabi VAC elnöke az egész Maccabi Játékokat is értékelte az érdeklődésemre:

– Jobban szerepelünk, mint vártam, harminc érmet jósoltam, de meghaladtuk a hatvanat. Több helyszínen nagy érdeklődés, több ezer néző előtt zajlottak az események. A kilátogatóknak talán új arcunkat is megmutattuk. A pályán, a medencében ellenfelek vagyunk, megmutatkoznak a nemzeti karakterek, mindenki a saját országa himnuszára érzékenyedik el és a saját csapatát képviseli. A zsinagógában viszont felejthetetlen élményként több mint háromezren ugyanazon a nyelven imádkoztunk mindnyájan. Egyek vagyunk és mégis különbözők.

Jusztin Ádám megerősítette, semmiféle atrocitásban nem volt részük a játékok résztvevőinek:

– Minden a legnagyobb rendben zajlott. Elégedetlenek persze mindig akadnak, volt olyan vendég, akinek az étel nem ízlett, más a szállodai szoba méretét kifogásolta, de én végigjártam minden hotelt és helyszínt, ez alapján bizton állíthatom, kiváló házigazdái voltunk az eseménynek.

Ez is lehetne a végszó, de legyen mégis inkább az, hogy a döntőben a magyar csapat végül 21-7-re kiütötte az amerikait. Mint a világversenyeken megszokott, a szervezők a Queen We are the champions örökzöld slágerével köszöntötték a győzteseket, majd rögtön ezután felcsendült a Friends will be friends is.

Igen, ez lenne a cél.