– Mészáros – Török, Híres, Komjáti, Kántor – Gass, Müller, Zombori – Kovács, Izsó, Váradi. Nem sokon múlott, egy éven, hogy az 1977-ben száz rúgott góllal bajnokságot nyerő Vasas nem ezzel az összeállítással vonult be a futballtörténelembe.
– Egy éven?! Egy héten! Alighogy megnyerte a csapat a bajnokságot, egy hét sem telt el, és 1977 júniusában Hatvanban játszottuk a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjét a Diósgyőrrel, és azon a meccsen már én voltam a középhátvéd 19 évesen Hegedűs Bélával párban a védelem tengelyében, Komjáti Bandi pedig a középpályára avanzsált. Kikaptunk 1-0-ra. Illovszky Rudi bácsi keresgélte a megoldást középhátvédben, Béla nagyon sérülékeny volt, Kanász Józsit ezért hozták fel Keszthelyről, és már én is ott dörömböltem az első csapat kapuján.
– Nagy tehetségnek számított?
– Nem, voltak nálam sokkal tehetségesebbek is, de sokat dolgoztam a céljaim megvalósításáért. Csapatkapitány voltam a nagyválogatottban és az olimpiai válogatottban, amely veretlenül továbbjutásra állt, amikor Verebes József lemondott. Nézze, aki majdnem négyszáz NB I-es meccsen játszott, az nem lehetett rossz futballista. Dolgos, kemény védő voltam, és még a válogatottba is bekerültem a pályafutásom vége felé. Az aktuális bajnokcsapatba azonnal be tudtam verekedni magam a következő szezonban, pedig senki sem ment el a védelemből! Valamit azért kellett tudnom… Kétszáz meccset játszottam szinte zsinórban a Vasasban.
– Tényleg, miért ment át az MTK-ba 1986-ban?
– Mert Illovszky Rudolf elküldött. Így bizony! Pedig akkor 28-29 évesen a Vasas meghatározó játékosa voltam. Rudi bácsi immár a hatodik időszakát töltötte a csapat élén, megint ő volt az edző. Nem ment a csapatnak, Rudi bácsi túledzette az együttest, legalábbis az előző évihez képest más módszerekkel dolgoztunk, mindenki holtfáradt volt. A súgóira hallgatott, nem az öregekre: Birinyire, Farkasra, Kiss Lacira, Izsó Nácira, rám. Egyszer azért mégis megkérdezte tőlünk, mi a gond. Elmondtam neki, hogy nem úgy történt a felkészülés, mint fél évvel korábban, nem vagyunk frissek. Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy én tizennyolc éves koromtól edzőnek készültem, minden tréningről naplót vezettem. Rudi bácsi – aki, Isten nyugosztalja, sajnos bosszúálló ember volt – erre visszavett az edzések intenzitásából, viszont engem kihagyott a csapatból! Nem bírta a kritikát. És továbbra sem ment a csapatnak. Erre behívott az irodájába és ezt mondta: „Híres úr! Mindent úgy csináltam, ahogy maga mondta, mégsem nyerünk.” „Igen, Rudi bácsi, csak éppen engem kihagyott!” Na, a következő mérkőzésen kezdtem, és mit tesz isten, győztünk, felkerültünk az ötödik helyre. És akkor megint kihagyott!