Kék Duna keringő

A sors fintora, hogy Komáromban, az egykor szovjet lőszerraktárként szolgáló monostori erődben kezdődött múlt héten a Czibor 90 rendezvénysorozat. A város legendás labdarúgója, az Aranycsapat balszélsője ki nem állhatta a kommunistákat, s ennek nemegyszer hangot is adott. Csak Puskás Öcsinek köszönheti, hogy a börtönt végül megúszta. A csapatkapitány ugyanis mindent el tudott intézni Farkas Mihály honvédelmi miniszternél. Czibor Zoltán erre képtelen lett volna. Ha Amerikában születik, már forgattak volna néhány könnyfakasztó filmet róla. Magyarországon idén, születésének kilencvenedik évfordulóján kezdik felfedezni.

Czibor Zoltán a magyar válogatott tagjaként (jobbról a negyedik) a londoni Wembley-ben, a nevezetes 6:3-as győzelem előtt, 1953 Forrás: Fortepan

Almási Tamás a Puskás Hungary címet adta a 2009-ben bemutatott dokumentumfilmjének. Az igazi Puskás munkacímmel indult a vállalkozás, de a forgatás végén arra jutott, nem neki kell eldöntenie, milyen is volt valójában a legendás labdarúgó. Legalábbis így indokolta a bemutató előtt a címváltozást. Persze volt más oka is. A film egyik szívbe markoló jelenetéből derül ki, hogy Puskásnak egy idő után nem is címeztek levelet, csak a nevét és az országot írták a képeslapra: Puskás, Hungary, és a levelek mindig megérkeztek hozzá.

Távol álljon tőlünk, hogy tippet adjunk Koltay Gábornak, a Czibor Zoltán életét feldolgozó dokumentumfilm rendezőjének, de ha egy szót akarunk társítani az Aranycsapat zseniális balszélsőjéhez, ráadásul olyat, amilyennek ő is örülne, akkor az nem valamelyik beceneve – Bolond, Rongylábú – lenne, hanem Komárom. A város, amely felnevelte, s ahova örökké visszavágyott.

Czibor Zoltán Kaposváron született 1929-ben, ahová a mozdonyvezető édesapját áthelyezték, de a neve Komárommal fonódott össze. Miután édesapját visszahelyezték a Duna-parti városba, a család a Vitéztelepen, az Árpád utca 13. szám alatti házban élt, a kis Zoli ott cseperedett fel. Bocsák Miklós, a Kocsis és Czibor könyv szerzője felidézett egy későbbi történetet, amely érzékelteti a labdarúgó erős kötődését Komáromhoz. Czibor azt mondta a szerzőnek: „Akkor szólj majd nekem legközelebb, amikor a vasutas azt mondja, Komárom állomás következik, mert akkor tudom, hogy otthon vagyok.” Vetette bármerre a sors, mindig Komáromban érezte magát otthon. A kényszer-emigráció végeztével is ide tért vissza a kilencvenes években.

Czibor Zoltán a magyar válogatott tagjaként (jobbról a negyedik) a londoni Wembley-ben, a nevezetes 6:3-as győzelem előtt, 1953
Fotó: Fortepan

Kacskaringós pályája az Üllői útról indult: 1948 majálisa előtt épp a komáromi vasútállomáson dolgozott, amikor valaki megkérdezte tőle, nincs-e kedve futballozni a Ferencváros stadionjában, ahol a Fővárosi Labdarúgó-szövetség válogatottja mérkőzött meg Nyugat-Magyarország ifjúsági válogatottjával. A válasz természetesen igen volt. Ezen a meccsen szúrta ki a magyar ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya, s innentől kezdve felgyorsultak az események. A kiismerhetetlenül cselező, virtuóz szélsőért bejelentkeztek a nagy fővárosi klubok, de ő egy percig sem titkolta, hogy álmai csapatában, a Ferencvárosban képzeli el a jövőjét. Igazi villámkarrier lett az övé, 19 évesen, élvonalbeli újoncként 1949-ben bemutatkozott a felnőttválogatottban. A Fradinál sikert sikerre halmozott, bajnok lett, rugdosta a gólokat. Hiába akart egy életen át a zöld-fehéreknél futballozni, a sportéletben és a politikában bekövetkezett földindulás ezt megakadályozta. 1950-ben az FTC az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szövetsége fennhatósága alá került, majd Kinizsi néven folytatta. A klub színeit zöld-fehérről piros-fehérre kellett cserélni. A párthatalom szétverte a csapatot, a kulcsjátékosoknak el kellett szerződniük a politikailag támogatott csapatokhoz. Czibor furfangos csellel kibúvót talált: nem akart a rendszer kegyelt klubjában, a Honvédban futballozni, Csepelre igazolt a katonai behívó elől. Két év után nem tudta megúszni a sorozást, és mivel odafent kiadták a „sportszakmai” utasítást, hogy Czibornak – ahogy a válogatottban, klubszinten is – Puskás Ferenc mellett kell futballoznia, nem volt mit tennie. Zsolt Róbert Puskás Öcsi című könyvében említést tesz Farkas Mihály honvédelmi miniszter, élet-halál ura írásos […] parancsáról: „Czibor játszódjék Honvédba!”

Czibor elkötelezettségéről sokat mond az a történet, amikor az első kispesti munkanapján összeveszett Puskás gyerekkori barátjával, Bozsik Józseffel. „Soha nem kívánkoztam ebbe a cigány rablóbandába bekerülni!” – mondta.

A politikai szempontok felülírták vágyait. Gyűlölte a rendszert, hiába akarták, hogy betagozódjon, nem tudott, nem akart kibújni a bőréből. Olykor túlfeszítette a húrt. 1956 tavaszán 1-0-ra legyőzte a válogatott Moszkvában a Szovjetuniót, ami sem korábban, sem később nem sikerült. A góllövő Czibor az öltözőfolyosón eksztázisban kürtölte világgá: Legyőztük a kommunizmust!

Kispesten Puskás ragasztotta rá a Bolond nevet. Czibor képes volt azért kórházba feküdni, és kivetetni a manduláját, hogy megússzon egy politikai fejtágító kurzust. Egyszer rávette a Honvédba irányított Kocsist, hogy lopjanak el egy buszt, mert ha az országban minden a népé, akkor a jármű az övék is. A Puskással való kapcsolata ellentmondásosan alakult: bármennyire is nem szívelték egymást a civil életben, és néha látványosan összevesztek a pályán, de velük született intelligenciájuk révén felfogták, hogy a csapat érdekében egymásra vannak utalva. Czibor 1955-ben az EMKE-botrányt Puskásnak köszönhetően élte túl: a Rákóczi úti szórakozóhelyen fogyasztott egy volt ludovikás katonatiszt barátjával, de nem tudott fizetni, mert pénz nem volt nála, otthon felejtette. A korabeli szokásoknak megfelelően besúgóként is dolgozó pultos hölgy megjegyzést tett rá: ha ő csempész, ahogy annak idején a külföldi portyára utazó labdarúgók, akkor hogyhogy nincs nála pénz. Czibor annyira felhúzta magát ezen, hogy még aznap este visszatért, tízezer forint értékben százforintos papírpénzeket szórt az EMKE padlójára. Korábban megjegyezte, hogy ő munkával keresi a kenyerét, és nem kell mindenki előtt hanyatt vágódnia. Másnap elvitték a rendőrök a Honvéd öltözőjéből. Házi őrizetben tartották, és csak Puskás közbenjárására „tüntették el az aktáját”. Hogy később ezzel vagy más történettel, netán a csempészéssel zsarolták, nem tudni, viszont a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint 1953-ban beszervezték. Sztojanovits Péter néven tartották nyilván, de valódi operatív munkát soha nem végzett. Érdekes adalék ez, hiszen az Aranycsapat tagjai közül egyedül ő volt az, aki fegyvert ragadott: a forradalmárok oldalán harcolt 1956-ban.

Az olimpiai bajnok legendás balszélső (jobbra) élménybeszámolót tart 1952 augusztusában a Rákosi
Mátyás Művek csepeli sportstadionjában
Fotó: MTI/Magyar Fotó–Bojár Sándor

A fekete túra néven elhíresült brazíliai vendégjáték után összeült az Aranycsapat, s a játékosok többsége úgy döntött, nem tér haza. Czibor Róma érintésével régi fradista barátja, Kubala László rábeszélésére a Barcelonához igazolt. 1957-ben ő húzta ki a bajból Puskást, kiegyenlítette az EMKE-számlát: az olasz követségen szerzett úti okmányt Öcsinek, amikor a FIFA-szankciók miatt félbeszakadt dél-amerikai túráról hazajövet kellett a vízum Puskásnak.

Czibort a hányattatások nem vetették vissza, a Barcelonával kétszer is bajnokságot (1959, 1960) és Vásárvárosok Kupáját (1960) nyert, a BEK döntőjébe is bejutott a csapatával, de a berni döntőben (itt bukta el az Aranycsapat az 1954-es vb-döntőt) kikapott csapatával a Guttmann Béla vezette Benficától. A vereség sokba került neki, a Barcelona nem hosszabbította meg a lejáró szerződését. Ezután már inkább csak levezetett kisebb spanyol, majd svájci és osztrák klubokban. Később kipróbálta magát a vendéglátásban: megnyitotta és fiával üzemeltette a Kék Duna borozót, amely évtizedeken át a Barcelonában időző magyar látogatók és emigránsok törzshelye volt. A pályán kiismerhetetlenül cselező, zseniális labdarúgó nem az üzleti érzékéről volt híres, ritkán engedte, hogy a vendég fizessen…

Pályafutása végén Czibor próbált a futball mellett maradni, de edzősködni nem akart, nem is illett volna az egyéniségéhez. Azt remélte, hogy kibekkelheti a kommunizmust, és végre hazatérhet szeretett városába, Komáromba. Ez meg is adatott neki: a rendszerváltás időszakában sietve összecsomagolt. Néhány relikviát hozott csak magával Barcelonából. Gyerekkori otthonában a húga családja lakott, neki a közeli lakótelepen vásárolt lakást a Magyar Labdarúgó-szövetség. De ezt nem vette a szívére, kényelmesen elfröccsözgetett a rokonokkal. Szöllősi György és Bodnár Zalán a Czibor 90 eseménysorozatra megjelent könyvében idézi a komáromi hőst („Egy deci bor, két de Czibor”), aki ezek után hozzátette, hogy ő a legtöbbet emlegetett magyar futballista. Czibor hamar feltalálta magát Komáromban, feltámasztotta a labdarúgó-szakosztályt, néhány év alatt a megyei szintről az NB II-ig jutott a KFC. Ám lendületét visszavetette gyógyíthatatlan betegsége, amelyet méltósággal viselt 1997-ben bekövetkezett haláláig.

Jelenleg utca és sporttelep viseli Komáromban a nevét; az augusztus 30-án kezdődött Czibor 90 emlékév keretében a már említett Czibor, a rongylábú című musical – Vizeli Csaba alkotása – mellett dokumentumfilm is készül az életéről, amelyet Koltay Gábor rendez majd. Lesz Czibor-szobor is, Csák Attila szobrászművész alkotásának látványtervét már láthatta a közönség múlt héten, a Czibor 90 emlékév megnyitóján, ahogy a Puskás Intézet támogatásával megvalósult Arany pillanatok című vándorkiállítást is, amely a komáromi labdarúgó életét mutatja be. Az emlékév nyitányára jelent meg az új Czibor-kötet, amelyet a Nemzeti Sport főszerkesztője, az 1997-ben megjelent Dribli az égig című életrajzi regény szerzője, Szöllősi György és a sportnapilap munkatársa, Bodnár Zalán jegyez. Izgalmas, hiánypótló munka – nem csak focirajongóknak.

Halálának 22. évfordulóján kerül végre az őt megillető helyre Czibor Zoltán. Kár, hogy 22 évet kellett erre várni.