– Nagy megtiszteltetés, hogy a csarnok már 2010 óta az én nevemet viseli – mondta az érdeklődésünkre B. Nagy Pál, aki a véletlennek köszönhetően kezdett el vívni 1949-ben. – A Sarló utcai grundról hívott el G. Kiss Gyula, aki a háború után feltámasztotta a vívást Szolnokon. Később, már a válogatottban Vass Imre is foglalkozott velem, de az igazi felnőttedzőmnek Szőcs Bertalant tekintem.
– Amint kezdett kitűnni kortársai közül, megkeresték önt is a fővárosból?
– Az első komolyabb sikeremet 1960-ban, a Balaton-bajnokságon értem el, ráadásul tőrrel és párbajtőrrel is vívtam. Ezután maga Csanádi György közlekedési miniszter győzködött, a lakástól kezdve minden elképzelhetőt ígért, ám én nagyon kötődtem a családomhoz, s így a szülővárosomhoz is. Igaz, annak az ódiumát is vállalnom kellett, hogy ezért a döntésemért, mint afféle vidéki, igen sokszor hátrányos megkülönböztetésben volt részem.
– Ám így is bekerült a válogatottba, s 1962-ben, Buenos Airesben tagja volt a párbajtőregyüttesnek, amely azonban lemaradt a dobogóról.
– 1964-ben mégsem vittek ki a tokiói olimpiára, de ez a döntés sem szegte kedvemet. 1965-ben, Londonban, egyéniben győztem a rangos Martini Kupán, egy évre rá viszont nem engedtek ki, hogy megpróbálhassam megvédeni az elsőségemet.
– A Mexikóvárosban szerzett aranyérem mindenért kárpótolta?
– 1967-ben végre utazhattam az előolimpiára, majd a mexikóvárosi játékokon Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán és Schmitt Pál társaként ott lehettem a győztes csapatban. Igen, ennek köszönhetően minden sérelem dacára sikeres pályafutásra tekinthetek vissza.
– 1972-ben ismét lemaradt az olimpiáról, ami után végleg letette a fegyvert. Azóta hogyan alakult az élete?
– A gépipari technikumot munka mellett végeztem el. 1995-ig, a nyugdíjazásomig tanműhelyvezető voltam a MÁV-nál. Feleségem, két lányom és két unokám van. Mindmáig meglévő óriási mozgásigényemet rendszeres pingpongozással, teniszezéssel és focizással igyekszem kielégíteni. A legtöbbet viszont a rendszeres jógázásnak köszönhetem. Ez segít megóvni az egészségemet, a lelki megpróbáltatások elviselésében mindig nagy hasznomra volt.
