Az olimpiai bajnok kajakozó megtalálta a számítását Amerikában

Két okból is kevesebb figyelem jut rá. Egyrészt világklasszis kortársai, Csipes Ferenc és Gyulay Zsolt mögül-mellől kellett kitörnie, másrészt immár több mint két évtizede Amerikában él. Hódosi Sándornak, a Szöulban aranyérmes kajak négyes tagjának kinn is meg kellett küzdenie megélhetésért, de hatott is rá az ottani életszemlélet, ma már csak a szépre hajlandó emlékezni.

Huszonhárom éve él a feleségével Miamiban

– Ha valaki keresi, mindig azonnal válaszol, fel- vagy visszahívja az akár ismeretlen érdeklődőt?

– Különösen, ha Magyarországról keresnek. Otthon csak néhány rokonnal és jó baráttal tartom rendszeresen a kapcsolatot. Az udvarias kommunikáció itt, az USA-ban alap, enélkül nem tudsz megélni.

– A mai sportéletben sajnos ez már nem általános.

– Amikor én sportoltam, örültünk, ha kíváncsiak voltak ránk. Pályafutásom során talán ha kétszer voltam a tévében, s újságcikk sem készült rólam mindennap. Mondom, Amerikában én is a piacról élek – ha nem tartod megfelelően a kapcsolatot, akkor halott vagy, nem érvényesülhetsz. Ez az első szabály.

– Floridában él, helyi idő szerint hajnal hatkor beszélgetünk. Mindig ilyen korán kel?

– Ennél is korábban. A feleségem már 4.30-kor ébred, mert megy a kórházba dolgozni. Végre itt is kezd visszatérni az élet a normális medrébe. Többnyire én is felkelek vele, elviszem a kutyát sétáltatni, kávézok, megreggelizek, aztán indulhat a nap.

Huszonhárom éve él a feleségével Miamiban

– Mivel foglalkozik?

– Visszatértem ahhoz, amivel Amerikában kezdtem: ablakokat fóliázunk. Ma már egész jó kis bizniszem van, kiterjed egész Dél-Floridára, de a kezdet nem volt egyszerű. Amikor jönnek ki magyar fiatalok, mondom is nekik: azzal kezdjék az itteni életet, hogy felejtsék el mindazt, amit otthon Amerikáról gondoltak. So (tehát, szóval, ez az egyetlen angol szó, amit a magyarul ma is kifogástalanul beszélő Hódosi Sándor rendszeresen használ – a szerző), én ablakpucolással kezdtem, gondoltam, az mégsem olyan nehéz munka. Emlékszem, egyszer egy hölgy külön megkért, hogy segítsek neki, ma már ő dolgozik nekem sales menedzserként, üzletkötőként.

– Az olimpiai bajnoki címét nem próbálta meg kamatoztatni?

– Azt teszem a mai napig! A bevándorlásnál könnyebbséget jelentett, angolul úgy mondják: extraordinary ability.

– Kivételes képesség.

– Igen. Szóval könnyebben kaptam meg az állampolgárságot, mint mások. Noha az amerikaiak túlnyomó többségének fogalma sincs a kajak-kenuról – itt a baseballért, az amerikai fociért és a kosárlabdáért bolondul mindenki, most már engem is beleértve –, de azt becsülik, tisztelik, ha valaki elért valami nagy dolgot, például ha olimpiai bajnok. Amikor ez szóba kerül, rám is hitetlenkedve néznek, s ez segít az üzlet megkötésekor is.

– Ez Magyarországon sincs másképp.

– Ma már. Értem a kérdést. Nem panaszkodom, életem legnagyobb sikere az olimpiai bajnoki aranyérem, de az érte kapott pénzből akkor egy Fiatot tudtam venni, meg kiutaltak soron kívül egy Daciát. A visszavonulásom után próbáltam otthon több mindennel, autóval, farmernadrággal bizniszelni, de nem igazán tudtam érvényesülni.

– Akkoriban akadt, aki szenzációt sejtett amögött, hogy egy olimpiai bajnok miért ezt az utat választja.

– Sok hazugságot összeírtak rólam, de ezzel ma már nem akarok foglalkozni. Legyen elég, hogy a mai napig amerikai–magyar kettős állampolgár vagyok. A feleségemmel, Molnár Ildikóval, aki röplabdázó volt a Tungsramban, először Bécsbe költöztünk, majd gondoltunk egy nagyot, s három év múlva kijöttünk az USA-ba. Emlékszem, 1997. április 21-én szálltunk le Miamiban; a kisebbik lányom egyéves születésnapját már itt ünnepeltük.

– S miért vonult vissza olyan fiatalon, csupán huszonnégy évesen, már 1990-ben? Méghozzá úgy, hogy abban az évben még két aranyat és egy ezüstöt szerzett az országos bajnokságon. Olimpiai bajnok társai, Csipes Ferenc, Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila egészen 1996-ig kitartottak, s még szép sikereket értek el.

– Hülye voltam, ne szépítsük, de talán több segítséget is kaphattam volna. 1990-ben kimaradtam a négyesből, lemaradtam a világbajnokságról, illetve nem akartam, hogy Gidát (Ábrahám Attila) lehúzzam, ezért párosban lemondtam a vb-indulásról. Butaság volt. Angyal Zoltán – aki ötéves koromtól foglalkozott velem, s akire felnéztem, tulajdonképpen ő volt az egyetlen edzőm – talán szép szóval, vagy akár durvával hathatott volna rám. Nem tette. De ez is már a múlté, nem haragszom rá, ma is szeretem őt. Szóval 1990-ben otthagytam a Honvédot, ami akkor kimagaslóan a legjobb kajak-kenus egyesület volt, s leálltam. Fél év múlva Fábián László csábítására megpróbáltam újrakezdeni a Dózsában, de nem tudtam rávenni magam a kemény munkára, ma úgy mondanák, elvesztettem a motivációmat. Pedig egy olimpia még simán bennem lehetett volna.

– Los Angeles évében, 1984-ben még túl fiatal volt?

– Egész pontosan tizennyolc éves voltam, nem hinném, hogy ott lehettem volna. Igaz, a következő évben már kijutottam a világbajnokságra. A szöuli arany nekem azért is nagy elégtétel, mert előtte mindig betliztem a világbajnokságon. Horváth Zsolttal 1985-ben és 1986-ban is esélyesként indultunk ezer párosban, Montrealban aztán döntőbe sem jutottunk. 1987-ben Kovács Zoltán volt a társam, de ő talán inkább az ezer négyesre készült, ki tudja, ma már ez sem számít, s ott se szerepeltünk valami fényesen. Parti János, az akkori szövetségi kapitány még 1988 tavaszán is azt mondta nekem, kizárt, hogy kivigyen az olimpiára. De Simon (Angyal Zoltán), Malac (Csipes Ferenc) és Gyuzsó (Gyulay Zsolt) kiállt értem és persze Gidáért, akinek lényegében az olimpia volt az első komoly nemzetközi versenye.

– Hatalmas fölénnyel nyertek a németek előtt. Kockázatot legfeljebb az jelenthetett, hogy Csipes előtte egyesben lebőgött. Emlékszik arra, hogyan öntöttek belé lelket?

– Amikor Feri hétszázötven méternél az élen haladt, mondtam is a körülöttem állóknak, innen ő ezt már nem veszti el, aztán mire visszafordultam, már csak hetedik volt. A kisiklása nekem azért is megmagyarázhatatlan, mert mindig is nagyon jó versenyzőtípus volt. Talán nyomasztotta, hogy előtte Gyuzsó nyert egyesben ötszázon, pedig ő talán még nagyobb favoritnak számított. Szerencsére a négyessel ő is bizonyított.

– Ön is részt vesz a szokásos október elsejei összejöveteleken, amikor megünneplik az akkori győzelmet?

– Voltam már ilyen partin, legutóbb két éve jártam otthon, nem tudok minden évben hazamenni. De tartjuk a kapcsolatot, a legszorosabban Gidával, akivel egy nap különbséggel születtünk, s mindig felköszöntjük egymást.

– A mai magyar kajak-kenu eredményeit követi?

– Nem igazán. Nem facebookozok, mert azt gyűlölöm, egy-egy hír azért eljut hozzám. Azon például meg vagyok döbbenve, hogy Kammerer Zoli még negyvenkét évesen is kitart. Hihetetlen, büszke vagyok rá. Azért is, mert olyan stílusban kajakozik, ahogy annak idején én is.

– Kicsit leszegett fejjel, hátradőlve...

– Úgy mondtam akkoriban, a púpomból kajakozom. A lényeg persze az volt, hogy nem karból, hanem törzsből adtam bele az erőt, ezért ment alattam jobban a hajó, mint sok izomhegy alatt.

– Ma is rendszeresen sportol?

– Persze, golfozom! Mindennap megcsinálok kilenc lyukat, az úgy öt mérföld sétával jár. Szerencsére makkegészséges vagyok, nekem ma már ennyi elég. Lassan nyugdíjas leszek.

– S ha az lesz, kacérkodik a gondolattal, hogy hazaköltözzön?

– Igen, a feleségemmel szoktunk róla beszélni. Most még ideköt a munkám, a két lányom és a két unokám. Majd meglátjuk. Az biztos, ha hazajövünk, az életjáradéknak köszönhetően nem kell a híd alá költöznünk.