Kiss László hölgyek iránti vonzalma a futballban is örök

A női labdarúgás új szakágvezetője egyetlen tehetséges kislányt sem szeretne veszni hagyni.

Csaknem behozhatatlan világcsúcs az övé: az 1982-es labdarúgó világbajnokságon csereként beállva Salvador ellen hét perc alatt szerzett mesterhármast.

A válogatottban 33-szor szerepelt, 11 gólt szerzett, a Vasas szurkolói legendaként emlékeznek rá. Kiss László remekül cselező, technikás és furfangos csatár volt, a játék befejezése után edzőként kezdett dolgozni, és 2000 óta a női futball a fő szakterülete. Akkor lett a Femina vezetőedzője, majd 2010. novemberében női szövetségi kapitánynak nevezték ki. Az utóbbi hét évben az MLSZ alkalmazottjaként a Bozsik-programban dolgozott, a múlt héten viszont a szövetségben a női szakág vezetője lett.

– Mondhatni, hogy a hölgyek iráni vonzalma a futballban is örök?

– Hát persze, hatvannégy évesen én már maradok annál, ami bevált… Komolyra fordítva a szót, kétezerben három meghatározó esemény történt velem, szinte egy időben lettem a Femina edzője, szereztem meg az edzői A-licencet és vállaltam szerepet a Bozsik-programban is. A női futballban több posztot is betöltöttem, kétezertizenháromig szövetségi kapitány is voltam. Ezt követően a Bozsikban mindkét nemmel foglalkoztam, ám ha valahol gond akadt a lányokkal, többnyire tőlem kértek segítséget.

– Mennyit változott az utóbbi húsz évben a szakág?

– Rengeteget. Amikor belecsöppentem a női futballba, sokat mondok, ha találtam volna tíz kilencéves lányt, aki ezt a sportágat játszotta. A változás akkor történt, amikor tíz évvel ezelőtt Csányi Sándor vezetésével új elnökség kezdett el dolgozni, amely fejlődő pályára állította a szakágat. Azóta a mennyiség, a minőség és a szakmai munka színvonalát tekintve is nagyot léptünk előre. Húsz éve, ha volt egy jó védőd, aki nagyot tudott rúgni a labdába, elől pedig volt egy gyors lány, aki le tudta venni a labdát, akkor ők ketten meg tudtak nyerni egy meccset. Innen indultunk, és azóta az utánpótlás bázis bővítésével az edzők már nagyobb merítéssel dolgozhatnak. Fontos az is, hogy az itt végzett munka megbecsülése is rengeteget javult. Ugyan öreg korra ebből senki sem tesz félre sok pénzt, de azért ma már megéri a lányokkal foglalkozni.

– Nemzetközi összehasonlításban hova helyezhető a magyar női labdarúgás?

– Az a baj, hogy nemcsak mi, hanem a vetélytársaink is folyamatosan fejlődnek, ők sem képesek megnyugodni. Emiatt az európai ranglista húsz-huszonnegyedik helyén, tehát a középmezőny első felében stagnálunk. A mennyiség növekedése hatással van a minőségre is, egyre több számottevő játékos ér fel a felnőttekhez, és ebben a szakágban három-négy remek képességű futballistával egy csapatban már szép eredményeket lehet elérni. Magyarországon az NB I-ben és az NB II-ben mintegy tíz csapat szerintem rendben van, az első három már közelít a nemzetközi szinthez. A versenyrendszert jó lenne átalakítani, ám ahhoz több csapatra lenne szükség.

– Említette, hogy javult a női futballban végzett munka megbecsülése. Ez nyilván a pénzt jelenti, de mi a helyzet a szakág presztízsével, a szurkolók figyelmével?

– Amikor a Feminánál elkezdtem a munkát, többen megkérdezték, annyira rossz edző vagyok, hogy csak a lányoknál tudok dolgozni. Akkor véletlenül keveredtem bele a női futballba, de most azt mondom, örülök neki, mert kiváló futballistákat és csodálatos embereket ismertem meg ezen a területen. Azt szoktam mondani, hogy ők a legprofibb amatőrök. Hozzáteszem, a magyar női labdarúgásban húsz év alatt sem jutottunk el az igazi profizmusig, és most egyáltalán nem a pénzről, a fizetésekről beszélek. Néhol kifogástalanok a körülmények, de sokszor nem a rendszeren, hanem egyéneken múlik minden. Ami pedig a szurkolókat illeti, ma már nemigen hallani a lelátóról, hogy a lányok inkább a konyhában főzzenek, mint focizzanak.

– Szakágvezetőként milyen célokat szeretne elérni?

– Először is, az UEFA tizennégy éveseknek kidolgozott programját a régiókban szeretném jól működtetni. Ezeket a lányokat már menedzselni kell, muszáj figyelni őket, és jövőre közülük kerülhetnek ki az U15-ös válogatott tagjai. Emellett azonban fókuszálni kell a még fiatalabbakra is. Oda szeretnék eljutni, hogy minden kislány találjon a lakóhelye környékén olyan egyesületet, amelyben megfelelő szinten tud focizni, és oda is, hogy az egyesületek működjenek együtt az óvodákkal, az iskolákkal, fedezzék fel a tehetségeket, és teremtsenek nekik kedvet arra, hogy futballozzanak. Magyarán, tegyék a kislányok számára vonzóvá a sportágat, ők pedig érezzék ott jól magukat. Olyan rendszert kell kialakítani, hogy teljesülhessen a legfontosabb cél: egyetlen tehetség se vesszen el.