Elment Big Jack, generációnk legendája

Pénteken elhunyt Big Jack, polgári nevén Jack Charlton, az 1966-os angliai világbajnokság egyik hőse.

1953-ban két évre megtört az ígéretesen induló pályafutás, mert behívták katonának – nyolc évvel a háború után még volt kötelező katonai szolgálat az Egyesült Királyságban –, és a hatalmas termetű Jack a királynő testőrségének lovas osztagába, a Household Cavalrybe került. 1955-ben szerelt le, majd azzal a lendülettel fel is jutott a Uniteddel az első osztályba. A klubbal a legszebb eredménye az 1968–1969-es bajnoki cím volt Don Revie menedzser vezérletével, no meg az 1968-as Vásárvárosok kupája-diadal, a döntőben a Ferencváros elleni 1-0-s összesítésű győzelemmel.

Első válogatottságára elég sokat kellett várni, négy hét híján harmincéves volt, amikor Alf Ramsey 1965. április 10-én Skócia ellen betette a csapatba. A védelem közepén azonnal működött a Bobby Moore, Jack Charlton kettős, és működött a világbajnokságon is, ahol Charlton végigjátszotta Anglia mind a hat mérkőzését, és társaival – többek között öccsével, Bobbyval – együtt magasba emelte a Rimet-kupát az NSZK ellen 4-2-re megnyert döntő után.

Jack játszott az 1970-es mexikói vb-n is, de csak egyszer, Csehszlovákia ellen, ez volt az utolsó, 35. válogatottsága. Hazafelé a világbajnokságról a repülőgépen hosszas tépelődés után odament Alf Ramsey-hez, a menedzserhez, és ezeket dadogta: „Nagyszerű éveket töltöttem a válogatottban… megtiszteltetés volt…megöregedtem… lelassultam… nem vagyok benne biztos, hogy bírom a tempót… vissza kellene vonulnom.” Ramsey ránézett, és csak ennyit mondott: „Magam is így gondolom.”

1973-ban kezdte meg menedzseri pályafutását a Middlesbrough csapatánál. Nem volt hajlandó aláírni a szerződést, és ehhez egész életében tartotta magát. Bár jóval többet ajánlottak neki, nem volt hajlandó több pénzt felvenni évi tízezer fontnál. Később a Sheffield Wednesday, majd a Newcastle United menedzsere volt, mígnem 1986-ban felkérték az ír válogatott élére. És 1988-ban kijuttatta együttesét az Európa-bajnokságra egy olyan csoport megnyerésével, amelyben Bulgária, Skócia és Luxemburg volt. A németországi Eb-n 1-0-ra legyőzték Angliát, 1-1-et játszottak a Szovjetunióval, 1-0-ra kikaptak Hollandiától, és nem jutottak tovább.

Az 1990-es világbajnokságra úgy lehetett kijutni, hogy Spanyolország, Magyarország, Észak-Írország és Málta közül legalább kettőt meg kellett előzni. A mieinkkel a Népstadionban 0-0-t játszottak, majd Dublinban 2-0-ra megverték Bicskei Bertalan válogatottját, és végül továbbjutottak. Olaszországban Angliát, Egyiptomot és Hollandiát sodorta a sors az írek csoportjába. Cagliariban 1-1 az angolokkal, Palermóban sovány 0-0 Egyiptommal, végül 1-1 Hollandiával a továbbjutást jelentette. A nyolcaddöntőben 0-0 után tizenegyesekkel kiverték Romániát, amiben az is közrejátszhatott, hogy két nappal a meccs előtt II. János Pál pápa audiencián fogadta az ír küldöttséget a Vatikánban. Végül a negyeddöntőben Olaszország Toto Schillaci góljával 1-0-ra legyőzte az íreket, véget vetve a tündérmesének. Ennek ellenére félmillió örömittas szurkoló fogadta Dublinban a hősként hazatérő ír válogatottat.

Az 1992-es Eb-re nem sikerült a kijutás, ám az 1994-es egyesült államokbeli vb-n ismét ott voltak Charltonék. Odakint 1-0-ra megverték az olaszokat, 2-1-re kikaptak Mexikótól és a Norvégia elleni 0-0 a továbbjutást jelentette a csoportból. A legjobb 16 között Hollandia Bergkamp és Jonk góljával 2-0-ra győzött, Írország búcsúzott, de Dublinban megkapta a polgármestertől Dublin városának Szabadság-érdemérmét, amit angol ember 1854 óta nem kapott meg.

Charlton az 1996-os Eb selejtezői után visszavonult – Írország nem jutott ki az angliai tornára –, és később már nem vállalt menedzseri feladatokat.

Halálával egy legendával kevesebb maradt a világ labdarúgásában; a 190 centis „Zsiráf” bálványa volt annak a generációnak, amely már láthatta az 1966-os világbajnokságot és még szemtanúja volt az 1990-es és az 1994-es vb-nek.

Elment Big Jack, generációnk hőse.