Néha repült a bőrönd a vonatról

Ma már ritka az olyan labdarúgó, aki kölyökkorától visszavonulásáig ugyanazt a klubot szolgálja. Básti István, a mexikói olimpia bajnoka, a hatvanas-hetvenes évek legendás Szalay, Répás, Básti fedezetsorának oszlopos tagja ilyen különleges sportember, a salgótarjáni labdarúgás fénykorának egyik utolsó hőse és 75 éve dacára fiatalos tanúja.

A salgótarjáni labdarúgó-legenda két meccsen játszott a Mexikóban aranyérmet szerzett válogatottban Fotó: Bach Máté

– Csinos kis nyaraló teraszán beszélgetünk Balatonudvariban. A múltkor voltam Tóth Andrásnál Bogláron, régebben Novák Dezsőnél Badacsonyban. Mintha a hatvanas-hetvenes évek futballsztárjainál magától értetődő lett volna a balatoni víkendház.

– És ha elmondom, hogy itt a mi utcánkban a fél Rába ETO-nak van vagy volt háza, mert sajnos már többen meghaltak: Orbán Árpi, Izsáki Laci, Glázer Robi, Stolcz Jani. Szegény Rapp Imre, a pécsi kapus itt lakott a szomszédban. Én is a győri vonalon keresztül jutottam ehhez a házikóhoz, egy Szabó nevű szegedi hátvédé volt, a srác disszidálni akart, gyorsan kellett neki a pénz, a győriek szóltak nekem, én pedig megvettem. Ennek már 46 éve. De ha már szóba hozta Novák Dezsőt: egyre kevesebben vagyunk a mexikói olimpiai bajnok csapatunkból. Páncsics Miki, Dunai Lajos, Szarka Zoli, Kocsis Lajos, Sárközi Pista, Menczel Iván, Novák Dezső és most Szűcs Lajos ment el.

– Szépen képviselték Salgótarjánt 52 éve.

– Most, hogy mondja… Szalay Miki és jómagam 1968-ban a Stécében játszottunk – igaz, én egész életemben –, Menczel Iván is tarjáni, de akkor éppen átigazolt a Tatabányából a Vasasba, és még kint volt a magasugró Komka Magdi és a hosszútávfutó Mecser Lajos. Vele a múlt héten is találkoztam.

– Két éve, az ötvenedik évfordulón kint jártak Mexikóban. Milyen volt?

– Végre láttunk is valamit ebből a gyönyörű országból! Mi annak idején Guadalajarában játszottuk a csoportmeccseinket, csak a szállást és a stadiont láttuk, azon kívül semmit. Most viszont még Cancúnba is elmentünk, és képzelje, még Bob Beamonnal is találkoztunk, merthogy a fél évszázados évfordulón ő is eljött Mexikóba. Ahhoz képest, hogy szinte véletlenül kerültünk be ’68-ban az olimpiai csapatba…

– Tényleg?

– A kiutazás előtti utolsó edzésünket az Egyetértés-pályán tartottuk, mi ketten, tarjániak már csak tisztességből mentünk le a tréningre, formaruhánk sem volt, aztán az edzés végén Lakat Karcsi bácsi szól Mikinek meg nekem, hogy ti is utaztok! Egymásra néztünk: ez valami vicc? De nem, kutyafuttában megkaptuk az öltönyt is, Pusztai Laci és Kozma Misi pedig itthon maradt.

– Négy meccsen játszott kint, igaz, nem az elődöntőn és a döntőn.

– Fura, de ha Varga Zoli nem lép le, akkor talán a döntőn is szerepelhettem volna. Karcsi bácsi a bal szélen játszatott engem, utáltam is azt a szerepkört, és az az igazság, a Dózsa triója – Fazekas, Dunai II, Nagy Laci – erős volt, nem nagyon fértem be. De ha Zoli ott van, akkor a Fazekas, Varga, Dunai csatársor játszott volna, én hátrakerülök az igazi helyemre, a középpálya bal oldalára, és ott több lehetőséget kapok.

– Benne volt a levegőben Zoli – akkor úgy mondták – disszidálása?

– Az az igazság, Zoli rejtély volt számomra, szinte semmit sem tudtam róla, pedig még az ifjúsági válogatott keretében is együtt játszottunk pár évvel korábban, Hoffer Józsi bácsinál. Zárkózott srác volt, odakint is folyton elvonult a szobájába, amikor mi biliárdoztunk vagy kártyáztunk. A legjobb játékosunk volt – nekem a kedvencem, imádtam a pengés játékát, egy kicsit én is ilyen voltam –, képzelje el, mennyire jó csapatunk lehetett, hogy nélküle is olimpiai bajnokok lettünk!

– Megkóstolták a tequilát?

– Két éve igen, de ’68-ban, a döntő után pezsgőztünk.

A salgótarjáni labdarúgó-legenda két meccsen játszott a Mexikóban aranyérmet szerzett válogatottban
Fotó: Bach Máté

– Hogyan lett önből futballista?

– Nem tudom, nekem ez olyan természetes volt, mint a levegővétel. A házunk egy meredek domboldalban épült, apám épített egy bazaltfalat, ami az omlást megakadályozta, én azon kijelöltem pontokat, és azt céloztam reggeltől estig a labdával. Jobbal, ballal. Nem is tudom, melyik az erősebb lábam, még a szabadrúgásokat is mindkét lábammal rúgtam. Anyám folyton letolt, hogy ne döngessem már a falat. Olyankor kimentem az utcára, és ott folytattuk a focit a srácokkal. 1958-ban megnyertük a sulival az országos általános iskolai bajnokságot, Csillebércen volt a döntő, négy évre rá pedig a középiskolaiban is mi lettünk az elsők. Akkor én már a Stécé igazolt játékosa voltam. Bodola Gyula bácsi állított be 1963-ban először a nagycsapatba, sajnos a bal szélre. Azért jutottam szóhoz, mert megsérült az állandó balszélsőnk, Taliga Feri.

– Szojkával játszott még együtt?

– Három évig, 1966-ig. Feri szenzációs futballista volt, ahogy látott a pályán, az engem lenyűgözött. Micsoda jobb lába volt! Igaz, a balt csak támaszkodásra használta. És milyen érdekes: amilyen csodálatos játékos volt, annyira gyenge edző lett belőle. Nem tudta átadni azt a hatalmas tudást.

– A mi generációnk egyik kedvence volt az a Salgótarján, hihetetlen, hogy meg tudták szorongatni a pesti óriásokat is.

– Az 1971–1972-es bajnokságban simán másodikok lehettünk volna. A 28. fordulóban 15 000 néző előtt otthon 3-1-re megvertük a Honvédot, négy ponttal vezettünk előtte, csak annyi kellett, hogy az utolsó két fordulóban egy pontot szerezzünk. Erre előbb 7-4-re kikaptunk Fehérváron – pedig 5-4-re még feljöttünk, de Jeck Ferit kiállította Emsberger játékvezető –, majd az utolsó fordulóban beszedtünk egy hatost a Dózsától, a Honvéd 4-0-ra megverte az Egert, és jobb gólkülönbségével megelőzött minket. De a bronzérem így is a Tarján történetének legszebb helyezése marad.

– A Szalay, Répás, Básti középpályára még sokan emlékszünk.

– Marosvári Béla bácsi alatt állt össze ez a hármas. Nagyon szerettem az öreget, ő is erdélyi és sokszoros román válogatott volt, ahogy Bodola Gyula. De volt itt több kiváló futballista is, például Kokó, azaz Kovács Pista, aki a Vasasban futott be igazán vagy Jeck Feri, a budafoki villám, az NB I leg­gyorsabb szélsője. Szerencsénk volt az edzőkkel, nagyszerű szakemberek dolgoztak nálunk. Grosics Gyula – vele kerültünk vissza az NB I-be, mert egyszer szégyenszemre kiestünk –, Szűcs György, az 1938-as világbajnoki ezüstcsapat fedezete, Mészáros Dodó, Lakat Károly, Mór Ede, vele lettünk bronzérmesek 1972-ben. Igazából csak egy edzőnkre gondolok rossz szájízzel, Varga Lászlóra, aki miatt befejeztem a futballt, de ez nem fontos.

– Jól éltek a fociból?

– Körülbelül úgy, mint egy bányász – akkoriban a bányászok nagyon jól kerestek. Az első győzelmi prémiumunk 800 forint volt, később felment 1600-ra.

– Minden futballista csempészett a hatvanas, hetvenes években. Önök is?

– Mi, szerény tarjáni srácok nem nagyon, de a pesti vagányok nagyüzemi módon űzték az ipart, Zámbó Sanyi volt a király. Kint, Bécsben Schwarz Sanyinál, Kásánál, Béresnél megvették a szajrét, már össze volt készítve, aztán visszafelé Győr előtt kidobták a vonatról a bőröndöket. Varsányi Tibi, az ETO csatára már lesben állt, összeszedte a cuccot, a vámvizsgálat ugyanis csak Győr után kezdődött, és akkor már mindenki ártatlan volt, mint a ma született bárány.

– Miért halt meg a foci Tarjánban?

– Nem csak a foci… Legalább húsz gyár szűnt meg, bezárt a szénbánya, a vasmű, az üzemek, a síküveggyár, minden. A hetvenes évek végén több mint ötvenezren laktak itt, ma jó, ha harmincötezren vagyunk. Igazából nincs pénzügyi háttere a focinak itt a városban, bár most visszakerültünk az NB III-ba. Pedig idén lesz százéves a klub, már megünnepeltük volna a centenáriumot, de a koronavírus közbeszólt. Talán majd szeptemberben.