Március 24-én, egy nap híján négy hónappal ezelőtt jelentette be a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), hogy elhalasztja a XXXII. nyári játékokat. Hasonlóra még nem volt példa az újkori olimpiák immár 124 éves történetében.
A hír természetesen jelentős felzúdulást okozott. Több sportoló mély csalódásának adott hangot, első elkeseredésében a magyar sport két meghatározó alakja, az egyaránt olimpiai ezüstérmes Cseh László és Ungvári Miklós is azt nyilatkozta, a döntés a pályafutásuk végét jelenti. Aztán úszó- és cselgáncsozóklasszisunk is meggondolta magát, de például – velük ellentétben – a háromszoros olimpia bajnok kajakos, Szabó Gabriella hivatalosan is bejelentette, hogy végleg leteszi a lapátot.
Fotó: Reuters
Egy évvel a megnyitóünnepség előtt felelőtlenség lenne jóslásokba bocsátkozni, hogy pályafutásuk vége felé tartó kiválóságaink közül végül hányan maradnak le Tokióról. Az egyéves halasztás nem is annyira a testeket, mint inkább a lelkeket kezdi ki. Több sportolóról köztudott, hogy úgymond motivációs problémával küszködik. Hogyisne küzdene, hiszen egyelőre nem csupán az olimpia, hanem megannyi sportági világverseny elhalasztása, sőt bizonyos esetekben a törlése a biztos, az újrakezdés időpontja nagyon is képlékeny.
A tokiói olimpia éppen ezért szimbolikus jelentőséggel bír. Azt fejezi ki, a sport nem pusztán hobbi, szórakozás, rekreáció, és nem is csupán munka, az úgynevezett harmadik szektor, a szórakoztatóipar csinos hasznot termelő egyik ágazata – bár ez sem mellékes szempont –, hanem létszükséglet a XXI. századi emberiség életében. Írjuk ezt annak tudatában, hogy egyelőre csak azt kezelhetjük tényként, 2020-ban nem lesz olimpia, s csupán remélhetjük, nem is alaptalanul, hogy egy év múlva ilyenkor valóban meg is kezdődnek a játékok.
Holnapi lapszámunkban több szakember, külső és belső érintett megszólaltatásával egyrészt az olimpia elhalasztásának következményeit, másrészt a 2020-as rendezés feltételeit, a koronavírus elleni küzdelem állását járjuk körbe részletesen. A tét nagyságának tudatában.
