„Több volt bennem annál, amennyit a versenypályán elértem, de sajnos nekem nemcsak a vízen akadtak ellenfeleim, hanem a parton is, akiket inkább neveznék rosszakaróimnak – öntötte ki a szívét az SzPress Sporthírszolgálatnak nyilatkozva. – Éjféltől hajnalig példálózhatnék, és akkor azt sem rejteném a véka alá, hogy Szolnokon született srácként még akkor is vidéki suttyónak neveztek, amikor 19 esztendősen felnőttválogatott lettem, és Koppenhágában világbajnoki bronzérmes a váltóval. Tagja voltam annak az egységnek is, amelyik a sajnos már törölt négyszer ötszáz méteres váltóban a magyaroknak megszerezte az első világbajnoki aranyat. Két évvel később az 1973-as tamperei világbajnokságról három aranyéremmel tértem haza, és engem választottak meg az év sportolójának. Nem sokkal később bevonultattak, pedig akkor futott igazán velem a szekér. Így sem tudtak kiszúrni velem, mert a hódmezővásárhelyi parancsnokom úgy kezelt, mint egy olimpiai bronzérmes élsportolót, akinek nem a gyakorlótéren kell kitűnnie, hanem a következő világbajnokságon. Ezt azzal háláltam meg, hogy az 1974-es mexikóvárosi vb-n is megnyertem az ezer egyest, 500-on pedig kis különbséggel második lettem. Bakó Zolival megnyertük a 10 000 m-es párost is. Ezt persze hiába keresné az évkönyvekben, ugyanis kizártak minket, mert a szövetség nem nyújtotta be időben az óvást, így az oroszoké lett az arany.”
Régi sebek fakadnak ki, ahogy folytatja a mesélést. Állítja, hogy 1972-ben lelkileg lemészárolták. A müncheni olimpia előtt tíz válogatóversenyt kellett megnyernie, ami szerinte arra ment ki, hogy ne tudjon aranyérmet nyerni. A gáncsoskodás része volt, hogy Kemecsei Imrét, az edzőjét nem engedték ki Münchenbe, csak mert egy közeli rokona disszidált. Amikor pedig csapattársai biztatására azzal kereste meg a sportvezetőség kemény emberét, hogy megpróbálja felsrófolni az olimpiai érmeseknek járó jutalom összegét, renitens magatartását a szocialista erkölcsöket sértőnek minősítették. Kemecseit az 1976-os montreali olimpiára sem engedték ki a versenyzőjével, ahol Csapó Géza nyerési esélyekkel indult, éppen ezért csalódásként érte meg a második helyet. Ez előtt és ezután sem fordult elő, hogy egy favoritot az edzője nélkül küldtek volna csatába. Csapó nem adta fel, Moszkvában szerette volna végre megszerezni a hőn áhított olimpiai aranyat, de 1980-ban már a válogatottba sem került be.
