Számára kedves feladattal újra pályán a volt MLSZ-elnök

Februárban lesz tizenegy éve, hogy mandátuma lejárta előtt lemondott a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) elnöki posztjáról. Kisteleki István azóta háttérbe vonult, eltűnt a futballból, ám most újra szerepet vállalt: korábbi sikereinek egyik helyszínén, a BVSC-ben mondott igent a felkérésre és lett a labdarúgók szakmai igazgatója.

2020. 10. 07. 7:00

– Ennyire nem hiányzott a futball, vagy már ennyire hiányzott?

– Nem erről van szó, mert a futball mindig is hiányzott. A változás tényét el tudtam fogadni, nem volt vele gond. Ugyanakkor a labdaszedőtől a futballistán és edzőn keresztül az MLSZ elnökéig terjedt a pályafutásom, és az volt a kérdés, hogy ezután mi az a pozíció, amit elvállalhatok. Mi az, ami a számomra kedves, boldoggá tesz, hiszen tényleg minden voltam, ami lenni szerettem volna, és ha nem jön ilyen ajánlat, akkor is van mire emlékeznem.

– Nem érzett csömört?

– Nem. Rengeteg gonddal kellett megküzdenünk a szövetségben, de akadtak szép eredményeink is. Említhetem többek között a Telki edzőközpont létrejöttét, az U20-as válogatott világbajnoki bronzérmét, a Puskás-díjat, a pályaépítési programot, megmutattuk, hogy lehet a futballt fejleszteni.

– Ennek ellenére azzal indokolta a lemondását, hogy nem szeretne a fejlődés útjában állni.

– Magyarországon hosszú évtizedekre visszatekintve nem állt kormányzati támogatás a futball mögött. Ha olyan ember lehet az elnök, akinek már a személye is biztosítja ezt a támogatást, akkor, ha szeretem a labdarúgást, nem lehetek ennek az akadálya. Hiába érzem úgy, hogy jól teszem a dolgomat, félreállok, és szurkolok a sikerekért. Ez történt, hiszen pontosan tudtam, hogy Csányi Sándor a kiszemelt utódom.

– Ma is úgy látja, hogy érdemes volt lemondani?

– A magyar sport évtizedeken át abból élt, hogy az olimpián nyertünk néhány aranyérmet, a labdarúgásban pedig mindig azt hittük, már nem lehet lejjebb, és mégis mindig lehetett. Megszűnt a sport kultúrája. Ahhoz, hogy feltámasszuk, meg kell teremteni hozzá a feltételeket, és az utóbbi évtizedben ez megtörtént.

– Tudatosan kerülte a nyilvánosságot, vagy nem keresték?

– Az én döntésem volt. Nem akartam a megmondóember szerepét magamra venni. Ha nem vagyok pozícióban, akkor ez olyan, mintha a pályán kívülről kiabálnék be, és erre senkinek sem volt szüksége. Arról pedig felesleges beszélni, hogy szurkolok a magyar futballnak, boldoggá tett az Európa-bajnokság és minden siker, mert ez magától értetődik. Kerestek klubok, vezetői szerepet kínáltak, de szerencsére megengedhetem magamnak, hogy ne függjek az ilyen ajánlatoktól, így maradtam inkább a háttérben.

– Mostanáig. Ki talált meg kit?

– A BVSC engem. Gyönyörű négy évet töltöttem itt, én voltam az edzője annak a csapatnak, amely kilencvenegyben feljutott az NB I-be. Régóta nem volt semmi kapcsolatom a klubbal, most felhívtak, és megmutatták az új pályákat, öltözőket és klubházat. Egy hét múlva a vezetők közölték, hogy szeretnének egy nagyon jól felépített szakosztályt működtetni, és örülnének, ha én irányítanám.

– Újra az élvonal a cél?

– Nem. A felnőttek jelenleg a harmadosztályban játszanak, a vezetők örülnének, ha eggyel feljebb lépnének, de az lenne a csúcs, és nem dől össze a világ, ha nem jön össze. A legfontosabb a BVSC-re korábban jellemző futballkultúra felélesztése. Olyan klubot felépíteni, ahol a gyerekek a sport mellett emberi értékeket is kapnak a képzett, jó szemű edzőiktől, ahol jól érzik magukat. Ha emellett felbukkan közöttük egy új Törőcsik András, Bükszegi Zoltán vagy Gulácsi Péter, aki nyolc évig itt nevelkedett, az a hab lenne a tortán. Ez nekem kedves feladat, ezért is vállaltam el.

– Mit szól a Ferencváros BL-szerepléséhez?

– Nagyon örülök, szívből szurkoltam neki. Persze tudom, miért kérdezi. Sohasem moshatom le magamról, hogy Fradi-ellenes vagyok, és én zártam ki a csapatot az élvonalból. Az MLSZ-ben ez nem így működik, nekem pedig nincsen Fradi-fóbiám. Sőt pontosan tudom, hogy az egész magyar futballnak jó, ha a Ferencváros ennyire eredményes.