Ha jó az irány

A neve összeforr a magyar labdarúgás jelenkori felemelkedésével, futballra vetített önbecsülésünk visszanyerésével.

Marco Rossi, noha sztár, megmaradt futballedzőnek Fotó: MTI/EPA/Boris Pejovic

Hátsó kis konferenciaterem a Magyar Labdarúgó-szövetség székházában. Három sorban asztalok, hozzájuk székek, még csak képek sincsenek a falon, a kilátás is sivár. Ingerszegény környezetben beszélgetünk.

Mégis, Marco Rossi egyszer csak könnyekre fakad.

Az éppen aznap a lapunkban a családjáról megjelent helyszíni riport a közvetlen előzmény, ahol a magyar válogatott szövetségi kapitánya a gyerekkoráról mesél. Arról, hogy milyen feszes időbeosztás szerint élt középiskolásként. Hajnalban kelt, hogy tanuljon aznapra (akkoriban még nem dőlt el, hogy labdarúgó lesz belőle, vonzotta az orvosi pálya is), reggeli, busszal ment be Torinóba, tanítás után ebéd, onnan irány az edzőközpont, a tréningről a nagypapája hozta el, este volt, mire hazaért, s szinte mindig az édesanyjával és a bátyjával vacsorázott.

Ezen a ponton nem tud parancsolni az érzelmeinek. Az édesapja emléke facsarja a szívét.

– Reggelente többnyire csak futólag találkoztunk, mert már indult dolgozni, s csak akkor ért haza, amikor mi már aludtunk. Az az ember volt, aki feláldozta magát a családjáért. Nagyon sajnálom, hogy nem érhette meg az edzőként elért sikereimet, büszke lenne rám –

mondja Rossi a könnyeit felitatva.

Azt, hogy szenvedélyes, olaszok esetében epitheton ornansként temperamentumos, azt eddig is tudtuk, több példáját láttuk, de hogy mennyire mély érzelmek vezérlik, azt kevesen tudják. S ez nem színház. Rossi cseppet sem rátarti, ugyanolyan közvetlen ember, mint amikor ismeretlenül Magyarországra érkezett, hogy a Honvédnál vállaljon munkát.

A munkával kapcsolatos eseteken kívül négyszer találkoztunk. Helyesebben négyszer kerestem. Először tavaly nyáron, amikor a családi nyaralás idején Nápolyból felhívtam. Egyből fogadta a hívást, egyeztettünk, hogy a lakhelyén, a Nápolyhoz közeli Pozzuoliban találkozunk, s a megbeszélt időben ott is volt a feleségével együtt. Másodszor idén októberben, amikor kiutaztunk Belgrádba a Szerbia–Magyarország Nemzetek Ligája találkozóra. A magyar csapat szálláshelyén a portáról hívtuk a szobáját, s ő örömmel jött ki a hotel díszkertjébe csevegni a ­meccs előtt néhány órával. Harmadszor a diadalmas őszi menetelést lezáró mérkőzés, a törökök elleni győzelem másnapján. Még karanténban vesztegelt, ezért persze csak telefonon hívhattam, de ekkor is azonnal fogadta a hívást. A negyedik ez a decemberi alkalom volt, amikor nem interjút akartam készíteni kötelező, kiszámítható kérdésekkel, csupán beszélgetni vele, hogy még jobban megismerjem, még többet megtudjak róla.

Négyből négy.

Még családok, barátok, közvetlen munkatársak esetében sem szokványos. Hát még a mai sportéletben, a labdarúgás sztároktól és felvett, gyakran mesterkélt viselkedési mintáktól hemzsegő világában.

Marco Rossi szerencsére megmaradt olyannak, amilyen volt. Valószínűleg ez a titka. Hogy jó ember.

Természetesen ő sem hibátlan, még csak morálisan sem, hiszen ezt csak Isten, a Teremtő mondhatja magáról, de persze Ő nem teszi. Rossi vállalja a gyarlóságait is, amikor olykor teátrálisan kifakad, aztán szégyenkezik kicsit miatta. De nem tagadja meg önmagát.

Magyarországi pályafutása nagyon hasonlatos egy másik olasz szakemberéhez. Pat Cortináéhoz, jégkorong-válogatottunk korábbi szövetségi kapitányáéhoz, a „szapporói hősök” vezérééhez.

Az adott sportágon belül, az ő esetében a hokiban Cortina is a magyarnál sokkal fejlettebb közegből érkezett Magyarországra – ne feledjük, hogy bár felmenőit tekintve olasz, a jégkorong hazájában, Kanadában született. Azóta megfordult már nálunk többtucatnyi külföldi hokiedző, jellemzően kanadai, szlovák és finn, ám egyikük sem tudott olyan hatást kiváltani, mint Cortina. Azért, mert ő nem pusztán „tudást” hozott, hanem kivételes intelligenciával ráérzett arra, mi a küldetése Magyarországon.

– Nem, nem ismerem Pat Cortinát – feleli Rossi a kérdésemre. Pedig az ő esetében is hasonló a képlet. Sablonok persze nincsenek, az élet, a lélek annál kuszább. Rossi meggyőződéssel állítja, őt a nagypapája vezérelte Magyarországra. – Beszéltem már erről, s nem azért, mert hízelegni akarnék, Gino nagyapám rajongott az Aranycsapatért, tőle hallottam a Honvédról is. Amikor 2013-ban a klubnál állást kaptam, nem úgy érkeztem ide, mintha isten háta mögötti helyen kellene dolgoznom, hanem nagy tisztelet és annál is nagyobb becsvágy volt bennem – erősíti meg újra a kapitány.

Marco Rossi – mai fogalmaink szerint – roppant sikeres ember, nyugodtan mondhatjuk, sztár, akinek a neve garancia, mi több, vonzza a kattintást, a lájkokat, aki megcsinálta a szerencséjét. Helyesebben a mienkét…

Akinek neve összeforr a magyar labdarúgás jelenkori felemelkedésével, futballra vetített önbecsülésünk visszanyerésével, renoménk helyreállításával.

Mégsem képzeli magát mágusnak, térítőnek, tévedhetetlennek. Megmaradt futballedzőnek. És embernek. Aki tudja, honnan jött, s ha néha kétségek gyötrik is, azt is, hová tart, éppen ezért nem tévelyedhet el sohasem. Ezen a győzelmek és a vereségek sem változtathatnak. Azok útjelzőkként csak arra valók, hogy segítsék az újratervezést, ébren tartsák az önkontrollt. Amire a sikerhez szokott embernek is szüksége van. Hogy ne a pillanatnyi helyzetéhez, az érdekéhez, hanem a küldetéséhez mérje az irányt.

Boldog karácsonyt, Marco!