Négyből négy.
Még családok, barátok, közvetlen munkatársak esetében sem szokványos. Hát még a mai sportéletben, a labdarúgás sztároktól és felvett, gyakran mesterkélt viselkedési mintáktól hemzsegő világában.
Marco Rossi szerencsére megmaradt olyannak, amilyen volt. Valószínűleg ez a titka. Hogy jó ember.
Természetesen ő sem hibátlan, még csak morálisan sem, hiszen ezt csak Isten, a Teremtő mondhatja magáról, de persze Ő nem teszi. Rossi vállalja a gyarlóságait is, amikor olykor teátrálisan kifakad, aztán szégyenkezik kicsit miatta. De nem tagadja meg önmagát.
Magyarországi pályafutása nagyon hasonlatos egy másik olasz szakemberéhez. Pat Cortináéhoz, jégkorong-válogatottunk korábbi szövetségi kapitányáéhoz, a „szapporói hősök” vezérééhez.
Az adott sportágon belül, az ő esetében a hokiban Cortina is a magyarnál sokkal fejlettebb közegből érkezett Magyarországra – ne feledjük, hogy bár felmenőit tekintve olasz, a jégkorong hazájában, Kanadában született. Azóta megfordult már nálunk többtucatnyi külföldi hokiedző, jellemzően kanadai, szlovák és finn, ám egyikük sem tudott olyan hatást kiváltani, mint Cortina. Azért, mert ő nem pusztán „tudást” hozott, hanem kivételes intelligenciával ráérzett arra, mi a küldetése Magyarországon.
– Nem, nem ismerem Pat Cortinát – feleli Rossi a kérdésemre. Pedig az ő esetében is hasonló a képlet. Sablonok persze nincsenek, az élet, a lélek annál kuszább. Rossi meggyőződéssel állítja, őt a nagypapája vezérelte Magyarországra. – Beszéltem már erről, s nem azért, mert hízelegni akarnék, Gino nagyapám rajongott az Aranycsapatért, tőle hallottam a Honvédról is. Amikor 2013-ban a klubnál állást kaptam, nem úgy érkeztem ide, mintha isten háta mögötti helyen kellene dolgoznom, hanem nagy tisztelet és annál is nagyobb becsvágy volt bennem – erősíti meg újra a kapitány.
Marco Rossi – mai fogalmaink szerint – roppant sikeres ember, nyugodtan mondhatjuk, sztár, akinek a neve garancia, mi több, vonzza a kattintást, a lájkokat, aki megcsinálta a szerencséjét. Helyesebben a mienkét…
Akinek neve összeforr a magyar labdarúgás jelenkori felemelkedésével, futballra vetített önbecsülésünk visszanyerésével, renoménk helyreállításával.
Mégsem képzeli magát mágusnak, térítőnek, tévedhetetlennek. Megmaradt futballedzőnek. És embernek. Aki tudja, honnan jött, s ha néha kétségek gyötrik is, azt is, hová tart, éppen ezért nem tévelyedhet el sohasem. Ezen a győzelmek és a vereségek sem változtathatnak. Azok útjelzőkként csak arra valók, hogy segítsék az újratervezést, ébren tartsák az önkontrollt. Amire a sikerhez szokott embernek is szüksége van. Hogy ne a pillanatnyi helyzetéhez, az érdekéhez, hanem a küldetéséhez mérje az irányt.
Boldog karácsonyt, Marco!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!