Olykor szélárnyékban, tele ambícióval

Haller Ákos jól csengő név volt a magyar sportban az ezredfordulót követő években, Pető Tiborral együtt – kétpárban – ők szerezték a magyar evezés első és második világbajnoki aranyérmét 2001-ben, illetve 2002-ben. Haller Ákos magas szinten tudta összeegyeztetni a sportolást a tanulással, ma már orvosként, plasztikai sebészként dolgozik. Az evezésnek sem fordított hátat, igaz, hobbiként elsősorban a kerékpározásban leli az örömét.

Haller Ákos a mai napig baráti viszonyt ápol Pető Tiborral Fotó: Tumbász Hédi Forrás: Nemzeti Sport

– Hamarosan viszontláthatjuk a szenior evezős mezőnyben?

– Nem valószínű. Egy darabig amatőr osztályban jégkorongoztam, újabban pedig az országúti kerékpározásnak hódolok.

– Hány kiló is volt a versenysúlya?

– Értem a kérdést... A százkilencvenhárom centimhez kilencvenhét kiló, volt idő, amikor mázsa fölé csúsztam, most kilencvennyolc kiló vagyok. Kétségtelen, nem kimondott országúti kerékpáros testalkat, furcsán is mutatok a bringán, de nagyon élvezem. S a kerékpározás igazi csapatmunka, a szélárnyék pedig óriási trükk, egyenesen csodákra képes...

Haller Ákos a mai napig baráti viszonyt ápol Pető Tiborral
Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

– Talán az sem közismert, hogy ergométerrel egy időben világcsúcstartó volt. Kiegészítő sportként nem ül fel néha a padra?

– Sohasem szerettem, szükséges rosszként tekintettem rá. Az evezés alapvetően egyéni sportág, de csapatban sokkal könnyebb edzeni. A kerékpárban azt is szeretem, hogy a modern technika lehetőségeinek köszönhetően az önálló, téli edzéseket sem kell egyedül csinálni. Ilyen tájt én is gyakran pattanok fel a görgőre, s veszek részt úgynevezett group ride-on, tehát csoportos bringázáson, a világ nyolcszáz pontjáról tekerünk együtt.

– Az elmúlt években, amióta nincs pénzszűkében a magyar sport, nem csábították vissza az evezéshez edzőnek, orvosnak, vezetőnek?

– Az alapítványi formában működő velencei Evezős Utánpótlásért Alapítványban kuratóriumi tag vagyok, s ennek a feladatnak örömmel teszek eleget, mert közvetlenül látom a munkánk értelmét. A szövetségben többször kapacitáltak elnöknek, ezt mindannyiszor köszönettel visszautasítottam, inkább Pető Tibort támogattam, aki logikus választás, hiszen vannak vezetői ambíciói, s jól kiigazodik a magyar sportfinanszírozás jelenlegi rendszerében. Tibornak ráadásul eredményes sportmúltja van, s jó szándékú, tisztességes ember.

– A világ dolgairól különben is hasonlóan gondolkoztak?

– Nem állíthatom, hogy akár még versenyzőként mindig azonos nézetet képviseltünk, de kultúrnépeknél az a minimum, hogy ha valaki nem is ért egyet a vitapartnerével, legalább elfogadja a véleményét. Ez nálunk sajnos egyre inkább kiveszőben van. Tiborral a mai napig baráti a viszonyunk, gyakran beszélünk, időnként találkozunk is, telente pedig máig rendszeresen részt veszünk az evezősök szokásos téli sífutótáborában. Igaz, már nem négy, hanem csak egy héten át, s a súlyzós edzéseket sörözéssel helyettesítjük.

– Annak idején mi vonzotta az evezéshez?

– Sportos családba születtem. Két testvéremhez hasonlóan én is úszással kezdtem, de nem szerettem és nem is voltam tehetséges. Rendszeresen szintidőket kellett teljesíteni, s akinek ez nem sikerült, azt eltanácsolták. Négy év után ez jelentette nekem a megváltást. Egyenes út vezethetett volna a vízilabdához, de kellőképpen megutáltam az uszodát ahhoz, hogy azt válasszam. Teniszeztem két évig, majd tizenhárom évesen kötöttem ki az evezés mellett. Ugyan kajakozni készültem, de ahová beajánlottak, kiderült, hogy evezős klub, de így is ott ragadtam.

– Nem kezdte későn?

– Nem hinném. Karikó Katalin lánya, Francia Zsuzsanna tizennyolc évesen kezdte, s olimpia bajnok lett. Az evezés klasszikus egyetemi sportág. Fiatalon nem is lehet belevágni, mert túl nehezek az eszközök, nemcsak a hajó, a lapát is. Ide mindenki máshonnan jön, többségében az úszásból. Az evezéshez tényleg meg kell érni.

– Eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mégis kajakosnak áll?

– Csak futólag. Lehet, hogy könnyebben érvényesülhettem volna Magyarországon, de így sem bánok semmit. Nekem mindig jó kapcsolatom volt a kajakosokkal, egy időben együtt edzettem Séra Miklós csapatával, s hogy el ne felejtsem, egy télen át kajakpólóztam is.

– Kétszeres világbajnok Pető Tiborral, az olimpiákon azonban nem jött ki önöknek a lépés. Van emiatt hiányérzete?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs, de gyötrelmes éjszakáim sincsenek miatta. 2000-ben robbantunk be a nemzetközi élmezőnybe, Sydneyben ötödikek lettünk, talán az lett volna az ideális, ha az olimpiára egy-két évvel később kerül sor, hiszen 2001-ben és 2002-ben nyertünk világbajnokságot. Az életkorunk alapján persze Athénban is kijöhetett volna a lépés. Sajnos nagyon egzakt oka van, hogy miért nem jött ki. Tibor 2003-tól folyamatosan gerincsérvvel kínlódott, nem tudott minőségi edzésmunkát végezni, s azok a másodpercek hiányoztak a vetélytársakkal szemben. Évekbe telt, mire gyógytornával és egyéb praktikákkal megtanult együtt élni ezzel a kínnal. Amikor rendbe jött, újra nekiduráltuk magunkat, 2006 őszétől iszonyatosan keményen edzettünk. Túl keményen is. Túledzettségtől szenvedtünk, ingadozóvá vált a formánk. 2007 májusában az érvényes világcsúcsnál jobb időt eveztünk az egyik világkupa-viadalon, az olimpiai kvótát azonban később nem szereztük meg. Érdemben ez jelentette a pályafutásom végét.

– Galambos Pétert leszámítva számottevő eredményt miért nem tudnak azóta sem elérni a magyar evezősök?

– Versenyzőként már én is tapasztaltam, sőt megszenvedtem, hogy a magyar edzők le vannak maradva a világelittől, pedig 2021-ben már végképp nem kell ecsetelni, minden sportágban mennyire fontos a kutatás-fejlesztés, az innováció. Példaként a Sky, azaz ma már Ineos kerékpáros csapat mottóját említeném. Marginal gains, azaz a tizedmásodpercekben mérhető apró előnyökért is elhivatottan meg kell dolgozni. Mi viszont leragadtunk az olyan kliséknél, mint hogy valaki magasan viszi a vállát vagy túlzottan fröcsköli a vizet, pedig csak az eredmény számít, annak a titkára kell rájönni, hogy adott versenyző alatt miért siklik gyorsan a hajó. Nekünk például anno minden problémánkat az edzőnkkel együtt hármasban kellett volna megoldanunk, miközben a nemzetközi elit legjobbjai mögött már akkor teamek álltak. Ezen kellene változtatni idehaza. Nem könnyű feladat, de azért nem is reménytelen. Tehetségek mindig születnek, a vizeink adottságai, ahogy a kajak-kenuhoz, az evezéshez is tökéletesek, előbb-utóbb csak lesz érdemi előrelépés.