– Egyedi eset vagy népbetegség? Lát rendszerhibát?
– Nem akarok senkit megbántani, mert voltak, akik keményen dolgoztak. Én tipikus ügyeske voltam, kevesebbet kellett melóznom. Hacsak nem volt eltörve mindkét lábam vagy nem volt negyvenfokos lázam, akkor biztos játszottam az utánpótlásban. Nem volt igazi versenyhelyzet, nem kellett kimozdulnom a komfortzónámból. Ez később visszaütött. Húszévesen kikerültem próbajátékra a PSV Eindhovenhez 1993-ban. Együtt edzhettem a néhány évvel korábban Európa-bajnok holland válogatottakkal, mint Hans van Breukelen, Gerald Vanenburg vagy Erwin Koeman.
Ott volt a brazil legenda, Romário is. Mégsem éreztem azt, hogy minden áron meg kell ragadnom közöttük. Inkább azt kérdeztem magamtól: kell ez nekem?
– S miért nem kellett?
– Itthon az egyik legtechnikásabb játékosnak számítottam, tehát azért le tudtam kezelni a labdát. Erre Eindhovenben rám szólt a cserekapus, hogy rúgjak már erősebben. Kiderült, hogy pontosan célzok, de gyengén. Ehhez nyilván hozzá lehetett volna szokni kint, de én akkor már stabil NB I-es játékos voltam, és sokkal könnyebb volt azt mondani, hagyjuk az egészet, inkább hazajövök az MTK-ba. Azt gondoltam, jobb nekem otthon, a komfortzónámban.

– Romário a PSV-ben már a világ egyik legjobb csatára volt, azonos poszton szerepeltek. Ő sem jelentett elég inspirációt?
– Amikor először beléptem az eindhoveni öltözőbe, és kérdeztem a játékosoktól, hova szabad leülni, mutattak egy helyre. Csak amikor odamentem, akkor láttam, hogy az Romário öltözőszekrénye, rá volt írva a neve. Valahogy mégsem az járt a fejemben, hogy te jó ég, átvehetném a helyét. Pedig nem sokkal később eligazolt a Barcelonába.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!