Gondoljunk bele annak a következményeibe, ha egy londoni elit étteremben a nemrégiben felvett ifjú fekete kukta elsózza (elégeti, túlfőzi) az exkluzív vendégeknek tálalni kívánt fogást. Nem, mégsem jó a hasonlat, mert tapasztalatlan fekete srác legfeljebb street food büfében lehet pályakezdő, luxus konyhában aligha. Inkább azt, hogy a kültelki építőbrigádban elrontja a festék bekeverési arányát, s amikor a harmadik réteg száradni kezd, a pasztell sárga falak romlott mustárra emlékeztető színben kezdenek ragyogni. A fekete legény felmenői heveny csuklásba kezdenek a brigádvezető káromkodása közepette.
Mindezt annak apropóján érdemes végiggondolni, hogy Angliában rasszista bántalmazás célpontja lett az a három – egyaránt bevándorló hátterű – labdarúgó, akik kihagyták a tizenegyest az Európa-bajnokság döntőjében az Olaszország elleni büntetőpárbajban. Az acsarkodók persze korunk hősei, a virtuális térben a névtelenségbe burkolózva gerjesztették az indulatokat. Tényleg gusztustalanul.
Ugyanakkor azt is leszögezhetjük, gyorsan és látványosan repedések keletkeztek az angol nemzeti egység nagy fáradsággal összetákolt homlokzatán. Marcus Rashfordot, Jadon Sanchót és Bukayo Sakát persze nem kell féltenünk, a heti durván 300 ezer fontos fizujukból akár testőrre is futja a válságos napokban, az anti WASP gondolatrendőrség különben is végzi a dolgát. Az esethez legfeljebb két megjegyzést fűzhetünk. Egyrészt, a tévedhetetlenség hamis pózában tetszelgő angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate magába szállhat. Hazugság, amit állít, hogy szakmailag megalapozott döntést hozott, amikor a 120. percben csak azért cserélte be Rashfordot és Sanchót, mert a legjobb rúgók közé tartoznak; ez a lépés sokkal inkább magamutogatás, amely azt volt hivatott tudatni a világgal: látjátok, mekkora tanár vagyok, még erre is gondolok. Aztán visszafelé sült el a kapanyél, avagy Southgate hatalmas öngólt rúgott. Másrészt, aki ennyire elismert és megbecsült tagja a közösségének, mint a három futballista, attól legalábbis elvárható lenne, hogy tisztában legyen annak hagyományaival, történetével – egyszerre volt megmosolyogtató és ingerlő, hogy Saka a döntő előtt vele készített interjúban bizony jelentős tudatlanságról árulkodott, amikor az angol labdarúgás eddigi legnagyobb sikere, az 1966-os világbajnoki cím került szóba.