Mitől sikeres a beolvadás, vagy ahogy inkább manapság emlegeti szokás, az integráció? A mindent pénzben mérő korunkban önmagában kellő bizonyíték a heti 300 ezer font, netán mégis kell hozzá még valami más?
Idézzük csak a gyakran feledett kultúrantropológiai tételt, miszerint sikeres asszimilációról, identitásváltásról csak akkor beszélhetünk, ha az adott család, közösség harmadik generációjának minden tagja magáévá teszi a többségi, befogadó társadalom normáit, és persze ezt a többségi, befogadó társadalom tagjai is nyugtázzák.
Az idő mellett van egy másik tényező, a tömeg, ha úgy tetszik, a kritikus tömeg. Amióta világ a világ, a falu táplálja a várost, emberanyaggal is. Attól, hogy néhány ifjú, netán család elköltözik, a falu, köszöni megmarad. Ám ha az elvándorlás tömeges méretűvé kezd válni – falukutatók ezt durván húsz százalékban határozzák meg –, akkor láncreakció indul be, a kis település egy-két nemzedék alatt lényegében kihal. Ennek mintájára a befogadásnak, az asszimilációnak is nyilván megvannak a maguk törvényszerűségei, amelyekről persze a lelkes aktivisták és különféle szervezetek hallani sem akarnak.
Nem kívánom Marcus Rasford, Jadon Sancho és Bukayo Saka családi hátterét elemezni, miként azt sem, az angol válogatottban a közösségi erő gyengült-e, netán csupán sérülékenyebbé vált-e azáltal, hogy az elmúlt évtizedekben szemmel láthatóan megváltozott a fehér és fekete játékosok közötti arány. Nem feledve persze, hogy a feketék feltűnése nem újkeletű dolog. Az 1966-os csapatban ugyan még csak fehérek játszottak, feketeként Vivian (Viv) Anderson debütált a válogatottban 1978-ban, a nyolcvanas évek egyik sztárját, John Barnest pedig végképp nem kell bemutatni a labdarúgás kedvelőinek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!