Nem Bukayo Sakából van sok, hanem Harry Kane-ből kevés

A mindent pénzben mérő korunkban önmagában a heti 300 ezer font kellő bizonyíték a sikeres integrációra?

Harry Kane vigasztalja Bukayo Sakát a kihagyott 11-es után. Forrás: AFP/Laurence Griffiths Fotó: Laurence Griffiths Forrás: AFP

Gondoljunk bele annak a következményeibe, ha egy londoni elit étteremben a nemrégiben felvett ifjú fekete kukta elsózza (elégeti, túlfőzi) az exkluzív vendégeknek tálalni kívánt fogást. Nem, mégsem jó a hasonlat, mert tapasztalatlan fekete srác legfeljebb street food büfében lehet pályakezdő, luxus konyhában aligha. Inkább azt, hogy a kültelki építőbrigádban elrontja a festék bekeverési arányát, s amikor a harmadik réteg száradni kezd, a pasztell sárga falak romlott mustárra emlékeztető színben kezdenek ragyogni. A fekete legény felmenői heveny csuklásba kezdenek a brigádvezető káromkodása közepette.

Mindezt annak apropóján érdemes végiggondolni, hogy Angliában rasszista bántalmazás célpontja lett az a három – egyaránt bevándorló hátterű – labdarúgó, akik kihagyták a tizenegyest az Európa-bajnokság döntőjében az Olaszország elleni büntetőpárbajban. Az acsarkodók persze korunk hősei, a virtuális térben a névtelenségbe burkolózva gerjesztették az indulatokat. Tényleg gusztustalanul.

Ugyanakkor azt is leszögezhetjük, gyorsan és látványosan repedések keletkeztek az angol nemzeti egység nagy fáradsággal összetákolt homlokzatán. Marcus Rashfordot, Jadon Sanchót és Bukayo Sakát persze nem kell féltenünk, a heti durván 300 ezer fontos fizujukból akár testőrre is futja a válságos napokban, az anti WASP gondolatrendőrség különben is végzi a dolgát. Az esethez legfeljebb két megjegyzést fűzhetünk. Egyrészt, a tévedhetetlenség hamis pózában tetszelgő angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate magába szállhat. Hazugság, amit állít, hogy szakmailag megalapozott döntést hozott, amikor a 120. percben csak azért cserélte be Rashfordot és Sanchót, mert a legjobb rúgók közé tartoznak; ez a lépés sokkal inkább magamutogatás, amely azt volt hivatott tudatni a világgal: látjátok, mekkora tanár vagyok, még erre is gondolok. Aztán visszafelé sült el a kapanyél, avagy Southgate hatalmas öngólt rúgott. Másrészt, aki ennyire elismert és megbecsült tagja a közösségének, mint a három futballista, attól legalábbis elvárható lenne, hogy tisztában legyen annak hagyományaival, történetével – egyszerre volt megmosolyogtató és ingerlő, hogy Saka a döntő előtt vele készített interjúban bizony jelentős tudatlanságról árulkodott, amikor az angol labdarúgás eddigi legnagyobb sikere, az 1966-os világbajnoki cím került szóba.

Mitől sikeres a beolvadás, vagy ahogy inkább manapság emlegeti szokás, az integráció? A mindent pénzben mérő korunkban önmagában kellő bizonyíték a heti 300 ezer font, netán mégis kell hozzá még valami más?

Idézzük csak a gyakran feledett kultúrantropológiai tételt, miszerint sikeres asszimilációról, identitásváltásról csak akkor beszélhetünk, ha az adott család, közösség harmadik generációjának minden tagja magáévá teszi a többségi, befogadó társadalom normáit, és persze ezt a többségi, befogadó társadalom tagjai is nyugtázzák.

Az idő mellett van egy másik tényező, a tömeg, ha úgy tetszik, a kritikus tömeg. Amióta világ a világ, a falu táplálja a várost, emberanyaggal is. Attól, hogy néhány ifjú, netán család elköltözik, a falu, köszöni megmarad. Ám ha az elvándorlás tömeges méretűvé kezd válni – falukutatók ezt durván húsz százalékban határozzák meg –, akkor láncreakció indul be, a kis település egy-két nemzedék alatt lényegében kihal. Ennek mintájára a befogadásnak, az asszimilációnak is nyilván megvannak a maguk törvényszerűségei, amelyekről persze a lelkes aktivisták és különféle szervezetek hallani sem akarnak.

Nem kívánom Marcus Rasford, Jadon Sancho és Bukayo Saka családi hátterét elemezni, miként azt sem, az angol válogatottban a közösségi erő gyengült-e, netán csupán sérülékenyebbé vált-e azáltal, hogy az elmúlt évtizedekben szemmel láthatóan megváltozott a fehér és fekete játékosok közötti arány. Nem feledve persze, hogy a feketék feltűnése nem újkeletű dolog. Az 1966-os csapatban ugyan még csak fehérek játszottak, feketeként Vivian (Viv) Anderson debütált a válogatottban 1978-ban, a nyolcvanas évek egyik sztárját, John Barnest pedig végképp nem kell bemutatni a labdarúgás kedvelőinek.

Inkább a tanulságokat igyekezzünk levonni. Önmagában a migráció fékezése nem elégséges (megállítása pedig egyenesen lehetetlen), ha nem jár párhuzamosan belső megújulással.

Labdarúgásra lefordított nyelvezettel: nem Bukayo Sakából van sok, hanem Harry Kane-ből kevés.

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!

A borítóképen: Harry Kane vigasztalja Bukayo Sakát a kihagyott 11-es után. Forrás: AFP/Laurence Griffiths