Gergely István békés harcos volt a szlovákok tengerében

Felvidéki léte acélozta meg Gergely Istvánt. A dunaszerdahelyi születésű kapus a szlovák válogatottal átélt sikertelen évek után a magyar csapattal felért a csúcsra, kétszeres olimpiai bajnok, világbajnok vízilabdázó lett belőle. A napjaink­ban már a Budapesti Honvéd ügyvezető igazgatójaként dolgozó Gergely kisebbségiként megtanult szlovákul, a magyar himnuszt megkönnyezte a gyerekkori emlékek és az édesanyja miatt is. A klubvezető szereti a futballt, a szívében egyszerre két csapat foglal helyet, a Honvéd és a DAC.

Budapest 20210819 Stefánia Palota Magyar Honvédség Olimpia utáni kitüntetés BHSE sportolók részére Gergely István

Fotó: MTI/Czagány Balázs

– Játszott a szlovák és a magyar válogatottban is. Mit jelentett az egyik, majd a másik ország himnuszát hallgatni?
– Ezt a kérdést egy kicsit távolabbról közelíteném meg. Gyerekkoromban, ahogyan egyébként most is, szilveszterkor mindig a magyar himnuszt hallgattuk éjfélkor a televízióban. Édesanyám állva könnyezett, mi meg azért sírtunk, mert ő sírt. Akkor nem tudtuk, hogy ez miért történik, később természetesen megértettük mi is. Gyerekkoromban a határon túl, majd az olimpiai dobogó tetején, tizenkét másik, két méter feletti, több mint százkilós férfi társaságában is megkönnyeztem a magyar himnuszt, ami egészen különleges szerepet tölt be az életemben. De nem fogom megtagadni, hogy a szlovák himnusz is az életem része, hiszen Szlovákiában nőttem fel.
 
– Hány százalék jár az olimpiai aranyból Szlovákiának?
– Ezt nem lehet számokban kifejezni, de kétségtelenül nagyon erős alapokra tettem szert azzal, hogy ott kezdtem el a pályafutásomat. Akkoriban elég ügyes csapat jött ott össze: világbajnokságon még junior korosztályban bronzérmesek, Európa-bajnokságon negyedikek lettünk, felnőttként kijutottunk Eb-re, vb-re és a sydney-i olimpiára is, amelyet követően a szlovák vízilabda visszaesett. A pályafutásom során így lényegében mindent megtapasztaltam. A mélypontot Szlovákiában, amikor nem tudtunk értékelhető eredményeket elérni a válogatottal, és azon gondolkoztam, hogy abbahagyom a vízilabdát, mert nincs értelme ennyi energiát beleölni a sportba. A magyar válogatottal megtapasztalhattam a másik végletet: végigvertük a világot, két olimpiai bajnoki címet, világbajnoki aranyat és ezüstöt, Világliga-érmeket nyertünk. Közben a Domino Honvéddal a Bajnokok Ligájában és négyszer a hazai bajnokságban is győztünk, valamint elhódítottuk a Magyar Kupát is. Nagy mázlistának mondhatom magam, és úgy érzem, az átélt mélypontok miatt tudom igazán értékelni azt, ahol tartok. Abban az időszakban acélozódtam meg annyira, hogy föl tudjam venni a versenyt Magyarországon is bárkivel a csapatba való bekerülésért vagy éppen az adódó nehézségeket teljesen természetesen tudjam kezelni.
 
– 2008-ban az utolsó pillanatban, Nagy Viktor kárára került be az olimpiai bajnoki címet szerzett csapatba. Elmesélné ennek a történetét?
– Talán életem legtanulságosabb időszaka volt ez. 2007 előtt nem voltam már válogatott, de éreztem még magamban erőt, így a 2007–2008-as szezonom csakis a vízilabdáról szólt. Mindent feláldoztam annak érdekében, hogy olimpiai bajnokok lehessünk a csapattal, több mint egy éven keresztül minden reggel arra keltem, hogy a telefonomon ez állt: 2008.08.08. olimpia kezdődik. A jó és a rossz reggeleimen is ez villant fel először, a fáradtság és a fájdalmak mellett is ez adott motivációt, erőt a mindennapokhoz. Agykontrollra, sportpszichológushoz, dietetikushoz jártam, ez a rengeteg plusz a kemény edzések mellett mind elengedhetetlen összetevője lett a későbbi sikeremnek. Végül bekerültem az olimpiára utazó csapatba, s a Montenegró elleni elődöntő második negyedében, amikor 6-3-ra vezetett az ellenfél, Kemény Dénes szövetségi kapitány beküldött Szécsi Zoltán helyére. Abban a pillanatban talán csak én voltam biztos a győzelmünkben, de én nagyon hittem benne. Egyszerűen vonzottam a labdákat, szinte mindent kivédtem, legyen az büntető vagy ziccer, a csapat pedig mint egy nagy dízel, elindult és hengerelt. Nem volt megállás az olimpiai aranyig. Pekingben egy csoda volt, amit együtt éltünk meg. Én pedig ismét konstatáltam magamban, hogy ha mindent megteszek azért, amit szeretnék elérni, akkor csak az idő a kérdéses, nem pedig az, hogy sikerül-e vagy sem. 
 
– Benedek Tibor szövetségi kapitánysága alatt majdnem négy évig dolgozott a válogatott kapusedzőjeként. Milyen volt ez az időszak, Benedek távoztával nem akarta folytatni?
– Tiborral dolgozni teljesen más volt, mint ha bárki mással kellett volna. Már gyerekkoromban csodáltam őt, aztán megadatott a lehetőség, hogy együtt játszhassunk, majd együtt vezettük a férfiválogatottat. Ő mint szövetségi kapitány, én mint kapusedző és csapatvezető. Nagyon fontos időszak volt ez az életemben, emberileg is sokat tanultam tőle. Nem tudom, hogy lett volna-e rá lehetőségem, de nélküle nem szerettem volna folytatni. Trauma­ként éltem meg, amikor lemondott, és ami később történt vele, az katasztrófa volt.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

– 2017-ben nevezték ki a Budapesti Honvéd Sportegyesületének ügyvezető elnökévé. Mivel jár ez a feladat?
– Ügyvezető elnöknek lenni egy ilyen patinás, nagy múltú és eredményes klubnál olyan érzés, mintha harmadik olimpiai aranyat nyertem volna. Óriási siker és büszkeség, hogy itt lehetek ezzel a nagy családdal, és ahogy olimpiai bajnok sportolóként, most is úgy érzem, hogy ebben az életciklusomban is a helyemen vagyok. Huszonegy sportágért felelünk a klubnál, folyamatosan bővülünk, az olimpiai pontszámok alapján toronymagasan a legeredményesebb egyesület lettünk Magyarországon, messze megelőztük a többieket, olyannyira, hogy ha a BHSE nemzetként indult volna Tokióban, akkor az országok közötti rangsorban a 25-26. helyezést értük volna el a pontszámok tekintetében. Büszke vagyok a sportolóinkra, az edzőkre, az itt dolgozó sportszakemberekre, mert ez az eredmény is azt igazolja, jó úton haladunk. És a sikerek után sem felejtjük el, hogy mi a feladatunk – minél több sportolni vágyónak megadni a lehető legjobb lehetőséget a mozgásra és hozzásegíteni őket ahhoz, hogy elérhessék a kitűzött céljaikat.
 
– Nem vágyik vissza az uszodába?
– Az elmúlt egy-két évben nagyon hiányzott, el is kezdtem úszni. Persze az edzések már nem esnek olyan jól, de sokadszor úsztam át a Balatont, és idén esett a legkevésbé rosszul. És ha vizes, klóros helyen vagyok, jönnek vissza a régi emlékek.
 
– És hogyan gondol a futballra? Dunaszerdahelyen született, láttam, hogy volt már DAC-mérkőzésen is. Követi a csapat szereplését?
– A DAC a szülővárosom csapata, így természetesen különleges helyet foglal el a szívemben. A labdarúgás csodálatos sportág, szeretek kijárni mérkőzésekre. A Budapesti Honvéd Sportegyesület elnökeként idén újra szorosra fűztük a kapcsolatot a Kispesttel, ez egyébként régi vágyam volt. Mi régen egy csapatot alkottunk, fontosnak tartom a gyökereinket, s most végre újra közel kerültünk egymáshoz. A szívemben így két csapat létezik, a Kispest és a DAC. Nagyon szurkolok a DAC-nak és kitartást kívánok a szurkolóknak, mert ilyen segítséggel, amelyet ők biztosítanak a csapatnak, csak idő kérdése, hogy nagy eredmények szülessenek.

A borítóképen: Gergely István. Forrás: Honved.hu.