Az elbasani stadion előterét lezárták, de az oda vezető úton egymás mellett horgonyoztak le az árusok. Egymás hegyén-hátán feküdtek a mezek, az Uzuni-feliratút hiába kerestük, még mindig a Lorik Cana-feliratúból volt a legtöbb. A 2016-os Eb után a válogatottól elköszönt korábbi Lazio-középpályás meze a leginkább kelendő. Minden méretben elérhető a standokon, és a korzózó drukkerek többsége is ebben feszített.
Az albán zászló kötelező kellék, minden valamirevaló kocsma, étterem kifeszített egy-egy nemzeti lobogót. De ez semmiség az albán drukkerek törzshelyéhez képest: énekkel, tánccal melegített a kemény mag, a váratlanul betoppanó magyar újságírót a tenyerükön hordozták. A pertu után kulturális múltidézésre is futotta az egyik felkészült drukkertől: Hunyadi János és Szkander bég érdemeit méltatta, akik annak idején együtt tartoztatták fel Ottomán török hadait.
Egy másik szurkoló a magyar ultrák fanatizmusát dicsérte, majd az albán himnusz angol fordításával helyezett képbe minket, miután elhangzott a kérdés, hogy mi van a falra felírva.
Az indulók és a rigmusok elnyomták a kialakuló félben levő beszélgetést. Kár lett volna tovább zavarni a magyarok elleni vb-selejtezőre készülő albán szurkolók bemelegítését.
