Guzmics Richárd 2014-ben Krakkóba igazolt. A Wislát labdarúgócsapatát aztán két és fél éven át erősítő 27-szeres válogatott védő a könnyebb beilleszkedés érdekében autodidakta módon, nyolc hónap alatt megtanult lengyelül – nyelvérzéke mellett a motiváltsága is kellett ahhoz, hogy ragadjon rá a nyelv.
– Úgy voltam vele, ha a posztomon két azonos képességű játékos szerepel, nehogy az döntsön, melyikünk beszél lengyelül, úgyhogy amint aláírtam a megállapodásomat, nekiálltam a tanulásnak. A csapat edzőközpontja háromnegyed órányi autóútra volt a lakhelyemtől, a dugóban ülve tanultam, angol–lengyel fordításokat hallgattam. Nyolc hónap után a helyi CANAL+ tévécsatorna forgatott velem, egész nap lengyelül beszéltem a riporterekkel, még az egyik híres helyi popszámot is elénekeltem.
A jelenleg az NB II-es Haladásban szereplő 34 éves bekk valamelyest németül is beszél, ám a kínai Jenpiennél nem sokra ment a nyelvtudásával.
– Zömében koreaiak által lakott városban éltem, s mivel az edzőnk is koreai volt, az anyanyelvén zajlottak az edzések. Megnehezítette a helyzetemet, hogy a kínai mandarin mellett koreaiul is beszéltek körülöttem, s nem tudtam különbséget tenni köztük. Megpróbáltam mind a kettőt megtanulni, néhány szót bemagoltam, de letettem arról, hogy magas szinten elsajátítsam ezeket a nyelveket. Kínában nehezen boldogultam az angollal, a társak csak a legalapvetőbb kifejezéseket ismerték, egyedül a csapatorvos beszélte a nyelvet, ő tolmácsolt. A Slovannál azonban jól jött a lengyel nyelv ismerete, mert hasonlít valamelyest a szlovákhoz, megértettem a társakat, az edzőnket. Úgy vélem, nem lehet beilleszkedni egy idegen országban, s az ember nem érezheti magát otthonosan abban a környezetben, ha egyáltalán nem beszéli a nyelvet.
Amíg Guzmics Richárd három, Huszti Szabolcs négy országban, Franciaországban, Németországban, Oroszországban és Kínában is szerepelt – mindenütt bizonyította, hogy érti a futball nyelvét.
– Labdarúgóként valóban ez a legfontosabb! – szögezte le az 51-szeres válogatott középpályás. – Hiába beszélsz öt nyelven, ha azt látják rajtad, hogy „vak” vagy a futballhoz, sokkal nehezebb a beilleszkedés, kevésbé fogadnak el a társak. Eljátszva a gondolattal: ha Lionel Messit betennénk a Ferencvárosba, biztosan segítségére lenne a csapatnak, nem számítana, hogy nem beszéli a nyelvet. Miután leérettségiztem, tudatosan készültem a légióséletre, magántanárhoz jártam, hogy fejlesszem az angolomat – amikor huszonkét évesen kikerültem Metzbe, a csapatban én beszéltem a legjobban a nyelvet. Németországban, a Hannovernél az öltöző nyelve a német volt, s bár eleinte angolul társalogtak velem a társak, úgy éreztem, illene elsajátítanom az anyanyelvüket. Bár nem jártam nyelviskolába, a pályán és az öltözőben ragadtak rám a szavak, kifejezések, eljutottam arra a szintre, hogy ha egy helyi újságíró kérdezett, németül adtam interjút. Oroszországban és Kínában más volt a helyzet, a Zenitnél és a Csangcsun Jatajnál is volt tolmácsunk, nem voltam rákényszerülve egyik nyelv megtanulására sem. Utólag már bánom, hogy azokban az országokban, ahol több időt töltöttem játékosként, nem feküdtem rá a nyelvtanulásra.
A teljes cikk ITT olvasható el.
Borítókép: Guzmics Richárd a Jenpien mezében (Fotó: Europress/AFP/Zhang Wenkui)
