Alattunk a Benedek-hegy, a végében Veszprém jellegzetes szimbóluma, a kereszt, de mi nem arra figyelünk. Szemünket összehúzzuk, próbálunk fókuszálni a régi szürke tetős, s mellette az újabb cserepes épületre, amelyekre Rasovszky Kristóf mutat. Ott, a Dózsa György Általános Iskolában tanult, és a középiskolája, a Lovassy László Gimnázium is öt percre van innen.
A legtöbben a Margit-romokat vagy a Viaduktot fürkészik a veszprémi várból nyíló páratlan panorámában, Rasovszky Kristóf szeme előtt azonban az élete meghatározó helyszínei terülnek el ugyanott. – Ez az otthonom, és az is marad örökre – jegyzi meg. Hiába fiatal, huszonnégy éves mindössze, elhisszük, hogy komolyan gondolja. Itt született, a szülei, a nagyszülei, a két testvére, a barátai és az emlékei mind idekötik, természetes, hogy az ünnepeket is családi körben, Veszprémben tölti.
Egyszer már megpróbált máshol élni, fél évig bírta.
– Akkor költöztem Budapestre, amikor elkezdtem a villamosmérnöki szakot az Óbudai Egyetemen. A gimiben matek–fizika fakultációra jártam, kézenfekvő volt a mérnöki pálya, azon belül pedig azért a villamosmérnöki, mert a nagyszüleim is azok voltak, gondoltam, csak ragadt rám valami tőlük… De nem olyan volt Budapesten élni, ahogy elképzeltem, ezért visszajöttem, és az itteni egyetemen folytattam. Valahol a képzés felén túl járok, úgy haladok, ahogy a versenyek engedik. Egy nap biztosan lediplomázom, és az a nap itt jön el, Veszprémben. Nekem erre a nyugodt légkörre van szükségem. Minden közel van, a Balaton is csak bő negyedóra.
Utóbbit teszteljük, kocsiba ülünk, s valóban, húsz perc múlva már a balatonalmádi kikötőben sétálunk. Itt szokott edzeni a „balatoni cápa”. – A bójasoron jövök-megyek – árulja el Rasovszky. – Innen, a kikötőből pont látni lehet, amikor ott úszkálok. Betanult helyszín, itt sok meglepetés már nem ér, legfeljebb, ha egy kacsa vagy egy hattyú úgy dönt, velem tart…
A Jangce folyón nem mindenki ért át
Máshol a medúzákkal is meg kell küzdenie, a világ különböző pontjain rendezett nyílt vízi versenyek veszélyektől sem mentesek. A legextrémebb élménye Kínában volt. – A Jangce folyót kellett keresztbe átúszni – eleveníti fel. – Elég komoly sodrása volt. Az okosok magyarázták, mit kell ilyenkor csinálni, de szó szerint csak a mély vízben döbbentél rá, miről szól ez az úszás. Sokan nem is értek át, ki kellett szedni őket a folyóból.
A legtöbb úszóhoz hasonlóan sokáig Rasovszky Kristóf is medencében versenyzett, a 2016-os riói olimpián még 1500 gyorson szerepelt (35. lett).
Ha Risztov Éva nem szerzi meg a 2012-es játékokon, Londonban a tíz kilométer aranyérmét, ma Rasovszky sem lenne nyílt vízi úszó, s valószínűleg olimpiai érmes sem.
– Éva sikere tette fel a térképre a nyílt vízi úszást, addig nem is tudatosult bennem, hogy létezik ez a műfaj – ismeri el Rasovszky Kristóf. – Mivel én akkoriban már a hosszabb távokat úsztam a medencében, elkezdték forszírozni, hogy próbáljam ki magam nyílt vízen, mert az is lehet egy út. De az első versenyem után soha többet nem akartam ezt csinálni. Hét és fél kilométert úsztam az ob-n Balatonfüreden, negyedik lettem, nagy különbséggel lemaradva.
Többet vártam magamtól és nem élveztem az úszást. Gondoltam, hagyjuk a fenébe.
A rá következő évben újra el kellett indulnia nyílt vízen, és minden versennyel jobban ráérzett arra, mit kell másként csinálni, mint a medencében. 2016 volt a vízválasztó, amikor eldöntötte, a nyílt víz lesz az elsődleges. Azért jutott erre, mert egyrészt a riói olimpián messzinek tűnt a medencés élmezőny, másrészt abban az évben tíz kilométeren a junior vb-t és az Eb-t is megnyerte – az utóbbit Florian Wellbrock előtt. A tokiói olimpián fordított sorrendben értek a célba, a német lett az arany-, Rasovszky az ezüstérmes.
