– Hogyan került a képbe a bob?
– Édesapám az 1992-es albertville-i téli olimpiáról közvetített utoljára. Volt egy magyar származású angol barátja, Andrew Frankl, aki a bobközvetítés során is odakeveredett mellé. Én a tévében néztem a versenyt, amikor megcsörrent a telefon, és ezt hallottam: „Szervusz, Mikikém, Andrew bácsi vagyok. Készülj, megyünk a következő olimpiára!”
– A következő téli játékokig mindössze két év volt hátra. Hogyan sikerült ezalatt a telefonhívástól eljutni a kvótáig?
– A nemzetközi szövetség szerette volna bővíteni a sportágat űző országok körét, ezért az innsbrucki olimpiai pályára, Iglsbe célzott edzőtábort szervezett, ahol Andrew segítségével mi is ott lehettünk. A fia, Nicholas volt a kormányos, aki korábban gokartversenyző volt. A tíznapos tábor végén volt egy speciális lebonyolítású verseny, ahol az volt a cél, hogy a két futamunk ideje között a lehető legkisebb legyen a különbség. Ebben dobogósok lettünk, a fizikai felmérést pedig, ami súlyemelésből, sprintből, állóképességi gyakorlatokból állt, megnyertem. Ebben az atlétikai múltam segített. A jó eredménynek köszönhetően elindulhattunk a következő hétvégi világkupán, ahol kis szerencsével egészen sok olimpiai kvalifikációs pontot szereztünk. Később az Európa-kupában, majd az Amerika-kupában versenyeztünk, utóbbi sorozatban még futamot is nyertünk, és megszereztük a lillehammeri részvételhez szükséges pontokat, aztán az olimpián is teljesítettük mind a négy futamot.

– Megfért egymás mellett a bob és az atlétika?
– Naganóba már a négyessel jutottunk ki, viszont én 1998 januárjában 60 méteren megdöntöttem Kovács Attila közel tízéves csúcsát, így a fedett pályás Európa-bajnokságra döntőesélyesként mehettem volna. Úgy vállaltam az olimpiát, hogy tartalékként utazom ki, és közben készülök az Eb-re. Csakhogy Naganóban nem lehet edzeni, fedett létesítmény az ígéretekkel szemben nem volt, kint pedig mínusz tíz fok volt a legmelegebb. Elvittek ugyan a fedett Eb-re, de a formám lecsengett, nem jutottam döntőbe 60-on, és 200-on is csak az elődöntőig. Tanultam az esetből, eldöntöttem, hogy csak az atlétikára koncentrálok. A bobot Marci öcsém vitte tovább, aki Salt Lake Cityben tolóemberként, Torinóban kormányosként indult. Utóbbival lezárult a bobos kalandunk. Rengeteg barátot szereztünk a sportágnak köszönhetően, de teljesen saját pénzből csináltuk, és ez egy idő után már nem érte meg.