A váratlan telefon után két év alatt eljutott az olimpiára

Gyulai Miklós sok tekintetben apja, Gyulai István nyomdo­kaiban jár. Hosszú évekig atletizált, sportvezető lett és televízióban dolgozik. A Magyar Atlétikai Szövetség elnöke azonban egy rendkívül szűk körnek is a tagja, hiszen egyike annak a tizenkét magyar sportolónak, akik téli és nyári olimpián is részt vehettek: 2000-ben Sydney-ben a 4×100 méteres síkfutó váltó tagjaként, míg 1994-ben Lille­hammerben bobversenyzőként.

Fotó: Kurucz Árpád

– Hogyan került a képbe a bob?

– Édesapám az 1992-es albert­ville-i téli olimpiáról közvetített utoljára. Volt egy magyar származású angol barátja, Andrew Frankl, aki a bobközvetítés során is odakeveredett mellé. Én a tévében néztem a versenyt, amikor megcsörrent a telefon, és ezt hallottam: „Szervusz, Mikikém, Andrew bácsi vagyok. Készülj, megyünk a következő olimpiára!”

– A következő téli játékokig mind­össze két év volt hátra. Hogyan sikerült ezalatt a telefonhívástól eljutni a kvótáig?

– A nemzetközi szövetség szerette volna bővíteni a sportágat űző országok körét, ezért az innsbrucki olimpiai pályára, Iglsbe célzott edzőtábort szervezett, ahol Andrew segítségével mi is ott lehettünk. A fia, Nicholas volt a kormányos, aki korábban gokartversenyző volt. A tíznapos tábor végén volt egy speciális lebonyolítású verseny, ahol az volt a cél, hogy a két futamunk ideje között a lehető legkisebb legyen a különbség. Ebben dobogósok lettünk, a fizikai felmérést pedig, ami súlyemelésből, sprintből, állóképességi gyakorlatokból állt, megnyertem. Ebben az atlétikai múltam segített. A jó eredménynek köszönhetően elindulhattunk a következő hétvégi világkupán, ahol kis szerencsével egészen sok olimpiai kvalifikációs pontot szereztünk. Később az Európa-kupában, majd az Amerika-kupában versenyeztünk, utóbbi sorozatban még futamot is nyertünk, és megszereztük a lillehammeri részvételhez szükséges pontokat, aztán az olim­pián is teljesítettük mind a négy futamot.

1994-ben a téli olimpián indulhatott. Fotó: Kurucz Árpád

– Megfért egymás mellett a bob és az atlétika?

– Naganóba már a négyessel jutottunk ki, viszont én 1998 januárjában 60 méteren megdöntöttem Kovács Attila közel tízéves csúcsát, így a fedett pályás Európa-bajnokságra döntőesélyesként mehettem volna. Úgy vállaltam az olimpiát, hogy tartalékként utazom ki, és közben készülök az Eb-re. Csakhogy Naganóban nem lehet edzeni, fedett létesítmény az ígéretekkel szemben nem volt, kint pedig mínusz tíz fok volt a legmelegebb. Elvittek ugyan a fedett Eb-re, de a formám lecsengett, nem jutottam döntőbe 60-on, és 200-on is csak az elődöntőig. Tanultam az esetből, eldöntöttem, hogy csak az atlétikára koncentrálok. A bobot Marci öcsém vitte tovább, aki Salt Lake Cityben tolóemberként, Torinóban kormányosként indult. Utóbbival lezárult a bobos kalandunk. Rengeteg barátot szereztünk a sportágnak köszönhetően, de teljesen saját pénzből csináltuk, és ez egy idő után már nem érte meg.

– Miért próbálkozik meg sok atléta éppen ezzel a téli sportággal?

– A lendületet meg kell adni a bobnak, ebben segít, ha valaki gyors és erős. De csak ennyi nem elég, meg kell tanulni a beugrást, kell az összeszokottság, együtt kell mozogni a társakkal, ezért az atléták közül nem mindenki jár sikerrel.

– Az elmondottak alapján párhuzam vonható a bob és a váltófutás között?

– Mindkettőben csapatként kell működni. Amikor a 90-es évek második felében Kovács Attila elhatározta, hogy felkészíti a váltót az 1998-as budapesti Eb-re, heti két váltóedzésünk volt, minden edzőnek úgy kellett alakítania a munkát, hogy ezeket beilleszti a programba.

1997-ben már kijutottunk a világbajnokságra, majd egy évvel később minden versenyen 39 másodpercen belül futottunk. Csakhogy a nagy izgalomban elváltottuk magunkat a hazai Eb előfutamában…

– A budapesti Európa-bajnokság emiatt rossz emlék maradt?

– Nagyon el voltam keseredve. Egyéniben 100-on ugyan eljutottam az elődöntőig, de az erősebb számomban, 200-on nem állhattam rajthoz, a váltóra pihentettek. Akkor sportolóként nem örültem ennek, ma már értem, ­­miért született a döntés. Csalódottan zártam az Eb-t, viszont azt az elképesztő érzést nem felejtem el, amikor harminc-negyvenezer magyar szurkoló tombolása közepette bemutattak engem. A rendezésnek jó hatása volt a hazai atlétikára is, és hasonlóban bízunk a 2023-as budapesti világbajnoksággal kapcsolatban is.

– Visszatérve a váltóhoz: a balul sikerült hazai Európa-bajnokság után egy évvel, a vb-n sikerült javítani.

– Az 1999-es év kárpótolt minket, bejutottunk a világbajnoki döntőbe, ahol a hetedik helyen zártunk. Összejött az olimpiai részvétel is, ami nekem fontos volt a téli–nyári dupla miatt, viszont Sydney-be már kissé szedett-vedett váltó utazott, eltiltás és sérülés is gyengítette a csapatot. 2003-ban még részt vehettünk a vb-n, 2004-ben viszont a nyári szezon elején megsérültem. Akkor már négy éve a Sport Televíziónál dolgoztam, és harmincnégy évesen úgy döntöttem, hogy befejezem az atlétikát.

Több mint húsz éve a Sport TV-nél dolgozik. Fotó: Kurucz Árpád

– Hogyan került képbe a Sport TV-nél?

– Valószínűleg nem lettem volna sportkommentátor, ha az Eurosport magyar nyelvű indulásakor nem sérülök meg a fedett pályás Eb előtt. A húgom, aki gyakornokként dolgozott ott, segítséget kért a verseny előtt, erre én leadtam egy terjedelmes anyagot, versenyszámokra lebontva a szerkesztőknek és a kommentátoroknak, Fülöp Lászlónak és Héder Barnának. Nagyon megköszönték, és hívtak, hogy vegyek részt a tanfolyamon, amit akkor indítottak. Egy évig kazettára gyakoroltam, mire végül beosztottak egy bob-világkupafutamra. Azóta a televíziózás meghatározó része az életemnek.

– Úgy tűnik, mindenre talált időt az atlétika mellett.

– Nem teljesen: soha nem dolgoztam testnevelő tanárként. Végzős TF-hallgatóként általános iskolásokat tanítottam, nagyon jó érzés volt végigvinni a gyerekeket egy-egy folyamaton, ahogy megtanulnak szekrényt ugrani vagy úszni. 1995-ben végeztem, azonnal mehettem volna két-három iskolába is tanítani. Viszont akkor már tudtuk, hogy 1998-ban Budapest rendezi az Eb-t, és az edzőm, Sztipits László – aki sajnos már nincs közöttünk – kimondta:

Ha elmész tanítani, akkor nem sok esélyed lesz arra, hogy indulj az Eb-n.

Nehéz döntés volt, akkoriban nem tudtam megélni az atlétikából, de édesapám és a Nyíregyházi Vasutas Sport Club támogatásával a sport mellett döntöttem. Ennek az volt az ára, hogy nem taníthattam. Ma már felelőtlenség lenne a közel harminc éve megszerzett diplomámat erre használni.

– A Magyar Atlétikai Szövetség elnökeként hogyan viselte, hogy a sportág egyetlen olimpiai pontot sem szerzett Tokióban?

– Tény, a tokiói szereplés kudarcnak nevezhető, ugyanakkor a londoni arany vagy a riói bronz sem volt annyira természetes, mint azt sokan kezelték. A 2012-es olimpiai bajnoki cím mellett a magyar atlétikának immár van világbajnoka, futószámban is érmet hoztunk a vb-ről, a korosztályos világversenyeket rendre dobogós eredményekkel zárjuk. Fontos a kritika, abból lehet tanulni, de az elmúlt évek össz­képe szerintem azt mutatja, megvan az alap, hogy a magyar atlétika stabilizálja a helyét az európai és a globális középmezőny elején. Létesítmények szintjén még mindig lemaradásunk van, most készült el az első, valóban világszínvonalú fedett atlétikapálya Nyíregyházán. Ilyenből kellene még egy-kettő, hogy a téli időszakban is megfelelően tudjunk edzeni.

– Téli és nyári olimpikon, sportkommentátor, sportvezető, testnevelő. Melyik terület áll a legközelebb önhöz?

– A hozzám hasonló emberek első számú küldetésének kell lennie, hogy visszaadjon valamit abból, amit kapott. Én az atlétikától kaptam a legtöbbet, és úgy érzem, segíteni is itt tudok a legtöbbet.

Borítókép: Gyulai Miklós (Fotó: Kurucz Árpád)