Sífutásban a sprint kissé félrevezető minősítés, hiszen egy verseny átlagosan két és fél, három perc alatt ér véget. S ez még nem minden, egyéniben a selejtezővel együtt egy nap összesen négyszer kell teljesíteni a pályát, ami bizony már kőkemény állóképességi feladat.
Csapatsprintben ketten alkotnak egy együttest, fejenként háromszor-háromszor futják le a távot, helyesebben az elődöntőkkel együtt hatszor. A pekingi sífutópálya továbbá tele van kanyarokkal és emelkedőkkel, tehát végképp nem a klasszikus sprintereknek kedvez.
Ezért történhetett, hogy a férfiak között a finnek a világ legjobb klasszikus sífutójaként számon tartott, sprinternek azonban a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Iivo Niskanennel a soraikban ezüstérmet szereztek. A 15 km-en Pekingben már aranyérmes Niskanen volt a finnek első embere, a döntő ötödik, személye szerint a harmadik körében akkora tempót diktált, amit csak az oroszok és a norvégok tudtak tartani.
Bár Alekszandr Bolsunovtól ennél talán többet vártunk, azt, hogy jelentős előnnyel adja át a stafétát Tyerentyevnek. Mivel ezt nem tudta hozni, várható volt, hogy korunk legjobb sprintere, Johannes Hösflot Klaebo – aki persze messze nem csupán sprinter – befutóemberként már verhetetlen. Klaebo az idény első világkupa-versenyén kikapott Tyerentyevtől, ezúttal azonban esélyt sem hagyott neki. Olyan iramot diktált az utolsó kaptatón, ami sem az orosz, sem a finn Maki nem tudott követni, s végül több mint két másodperces előnnyel ért célba elsőként. Ebből a diadalból a társa, Erik Valnes mindenképpen egyenlő részt vállalt azzal, hogy tartotta a lépést Niskanennel és Bolsunovval.
Klaebo Pekingben a második aranyérmét szerezte – összességében pedig az ötödiket –, emellé van egy-egy ezüstje és bronza, de még ennél is többen bízott. Persze, ha vasárnap a királyi számban, 50 km-en nyerni tud, akkor aligha lesz elégedetlen. Mindenképpen az esélyesek közé tartozik.
Német fricska az esélyeseknek
A nőknél a norvégok nem vetették be a Pekingben már kétszeres aranyérmes Therese Johaugot, aki nélkül nem volt esélyük a győzelemre. Sőt, az éremre sem, mert a váltóversenyhez hasonlóan ezúttal is akadt egy malőrjük, az akkori bukás után Tiril Udnes Wengnek ezúttal a botja tört el.
