– Már írtam Andrásnak, gratuláltam neki, mert egyvalami közös bennünk: mindketten unionosok lettünk – árulta el lapunknak a mai napig Németországban élő Bozsik Levente, akit azután kerestünk meg, hogy Schäfer András a DAC-tól a Bundesliga negyedik helyén álló Union Berlinhez igazolt januárban. – Remélem, ő jobban csinálja majd, mint ahogyan én tettem!
Bozsik Levente a BVSC-ben nevelkedett, 19 évesen debütált az NB I-ben, játszhatott példaképével, Détári Lajossal egy csapatban,
aztán 2000-ben, az akkor a német harmadosztályban szereplő Union Berlinnél kötött ki.
– Nagyapám sokáig diplomata volt Berlinben, és anyám húga kint maradt, ott ment férjhez. Így a nagybátyám, aki nem is magyar, egy korábbi Union-labdarúgó lett, és próbajátékot intézett nekem a klubnál. Ezen megfeleltem, másfél évre szóló szerződést kaptam – mesélte a Berlinbe kerülése történetét Bozsik Levente, aki csatárként megkapta a tízes mezt, de ekkor még nem sejthette, hogy az Union történetének egyik legizgalmasabb időszakába csöppent.
A klub akkor már hosszú ideje küzdött azért, hogy feljusson a Bundesliga II-be, és ez a 2000–2001-es idényben végre összejött, Bozsik tíz meccsen egy góllal vette ki a részét a sikerből. Az igazán nagy dobás pedig az volt ugyanabban az évadban, hogy harmadosztályú együttesként bejutott az Union a Német Kupa döntőjébe, amelyet végül 2-0-ra elveszített a jóval esélyesebb Schalke ellen.
– Pályafutásom nagy fájdalma, hogy nem kerültem be a meccskeretbe, így az ezüstéremből sem kaptam, Hajnal Tamással együtt a lelátón ültem, ő a Schalke fiatalja volt akkoriban – emlékezett vissza Levente. – Hiába nem léptem pályára, életre szóló élmény volt a kupadöntő, mégiscsak az én csapatom játszott. Senki nem várt győzelmet tőlünk, de nem volt olyan sima az a meccs, az első félidőben két kapufát is lőttünk, máshogy is alakulhatott volna…
A vereség ellenére hihetetlen volt egyáltalán ott lenni, látni, ahogy a berlini Olimpiai Stadion fele pirosba borul a harmincezer Union-szurkolótól. Ritkán van büszkébb vesztes, mint amilyenek mi voltunk aznap.
A 2001-es kupaezüst mai napig az Union Berlin legnagyobb sikere, leszámítva a keletnémet kupa 1968-as megnyerését. A klub az NDK-s időkben a Stasi által támogatott Dynamo Berlin városi riválisa volt, de nem rúghatott labdába a rendszer sok szempontból előnyöket élvező kedvencével szemben. Sokatmondó, hogy a Dynamo 1979 és 1988 között zsinórban tízszer nyerte meg a keletnémet bajnokságot.
– Rebellis csapat volt az Union, az ellenállás szimbóluma, és ezért nagyon közkedvelt – fejtegette Bozsik Levente. – Miután a falak leomlottak, és a Stasi támogatása megszűnt, a Dynamo a süllyesztőbe került, ellenben az Union a szurkolói fanatizmusának köszönhetően mostanra a legszebb napjait éli a Bundesligában. A városi rivalizálás manapság is fontos a drukkereknek, de már a nyugati, jómódú Herthával szemben.
Berlin bizonyos szempontból, falak nélkül is két részre szakad, az öregek a mai napig használják az „odaát” kifejezést. Aki az NDK-ban nőtt föl, az sosem fog a másik oldalra húzni. Az Union keleti, munkás csapat, ebben gyökerezik az identitása.
Az említett szurkolói fanatizmus az Union esetében nem túlzás. Amikor 2008-ban a híres Stadion An der Alten Förstereiben tartópillérei megereszkedtek, a klub 2500 szurkolója sietett 140 ezer munkaórában újjáépíteni a lelakott arénát.
– Én még a régi betonkatlanban játszottam, akkoriban vezették be a villanyvilágítást – idézte fel Levente. – Soha nem állt anyagilag stabil lábakon a klub, önerőből nem tudta volna megoldani a stadionproblémát. Rengeteg drukker a szabadidejében, munka után járt az építkezésre, lapátolta a földet, tolta a talicskát. Szó szerint az életük ez a csapat.
„Union fürs Leben”, azaz Union egy életre. Talán nem véletlen, hogy ezzel a címmel készült dokumentumfilm a berlini szurkolók nem mindennapi összetartásáról.
Amikor kellett, nemcsak verítékkel, hanem vérrel is segítették a klubot.
Az ezredforduló környékén a csőd szélére sodródott az együttes, és több ezer Union-szurkoló adott vért, amiért Németországban pénz jár, az összeget pedig szeretett csapatuk megmentésére fordították.
Látványos példa az Union Berlinnél uralkodó, semmi mással össze nem hasonlítható hangulatra a karácsonyi közös éneklés is a stadionban.
– Union-Weihnachtssingen, így hívják ezt a hagyományt, amely akkor indult, amikor ott játszottam – mesélte Levente. – Az egész úgy kezdődött, hogy kissé már részeg fiatalok beszöktek a stadionba, és elkezdtek karácsonyi dalokat énekelni. Máshol botrány lett volna belőle, az Unionnál tradícióvá vált.
Szemléletes, hogy a drukkerek óhajának eleget téve, a 18 ezres stadionban alig több mint 3600 ülőhely van csak, a többi mind álló, ami szembemegy a profitorientált, modern futball színházias elvárásaival.
– Én nem lettem klublegenda, de mindent elmond, hogy a budapesti esküvőmre Union-szurkolók is eljöttek – fogalmazott Bozsik Levente. – Ha egy tanácsot adhatnék Schäfer Andrásnak, az lenne, hogy legyen nagyon nyitott a szurkolók felé. Aki egyszer unionos volt, az örökre unionos marad, ezt hamarosan ő is megélheti.
Megküzdött a rákkal, boldog családapa
Bozsik Levente a 2001-es kupadöntő és a Bundesliga II-be való feljutás után távozott az Union Berlintől, mert noha előbb új szerződést ajánlottak neki, az edző mégis úgy döntött, hogy a másodosztályban már nem számít a játékára. Rövid ideig futballozott a Fortuna Kölnnél, a Carl Zeiss Jenában, Finnországban és Cipruson, végül 2004-ben az egyre nyomasztóbb hátfájása miatt mindössze 24 évesen visszavonult.
Később a nyirokrák egy fajtájával, non-Hodgkin limfómával diagnosztizálták. Ennek már több mint tizenhat éve, s Bozsik Levente köszöni szépen, jól van.
– Élek és virulok – jegyezte meg. – Az embernek mindig van hiányérzete, az én karrieremben is lehetett volna több, de megtanultam, hogy csakis az egészség a fontos, a többi nem számít. Új életet kellett kezdenem a futball után, ami borzasztó nehéz időszak volt. Visszaköltöztem Németországba, szakmát tanultam. Van egy gyönyörű feleségem, két egészséges fiam, Nürnbergben élünk, gyakorlatilag mindenünk megvan.
