Olekszandr Zincsenko sok más ukrán labdarúgóval ellentétben nem hagyta abba a játékot, és szerdán csapatkapitányként egy ukrán zászlót maga köré tekerve vezette ki a Manchester City játékosait a Peterborough elleni FA kupa-mérkőzésre. A 25 éves balhátvéd nem először élt át érzelmes pillanatokat a háború kitörése óta: a múlt hétvégén az Everton elleni bajnoki előtt könnyes szemmel borult honfitársa, Vitalij Mikolenko nyakába.
Az ukrán futballista ezúttal a BBC-nek adott interjút. Gary Linekernek elárulta, miképpen értesült a háború híréről, hogy gyakran nem tud uralkodni az érzelmein, illetve elmondta, milyen célt tűzött ki maga elé ezekben az időkben.
Bármikor rátör a sírás
– Éjfélkor sírva ébresztett fel a feleségem – idézte fel Zincsenko, hogyan tudta meg, Oroszország megtámadta a hazáját. – Sokkos állapotba kerültem, amikor a feleségem képeket és videókat mutatott, hogy mi történik Ukrajnában. Talán ahhoz tudnám hasonlítani ezt az érzést, mint amikor meghal valaki, aki nagyon közel állt hozzánk. Tudják, ilyenkor borzasztóan érzi magát az ember. De ez még annál is sokkal rosszabb.
Kilenc napja tart a háború, és az ukrán játékos azóta nem tud gátat szabni a könnyeinek.
– Folyamatosan csak sírok. Már több mint egy hét eltelt, nem is számolom a napokat. Vezetni kezdek az edzés után, vagy igazából mindegy is, hogy hová tartok, és a semmiből sírni kezdek – ismerte el a futballista. – Folyamatosan ezen gondolkozom. Képzeljék el, hogy a hely, ahol megszülettek és felnőttek, hirtelen semmivé lesz. Csupán egy kupac föld.
Az ukránok nem adják fel
Rengeteg ukrán, köztük Zincsenko barátai is otthon maradtak, hogy harcoljanak, míg mások külföldről tértek haza a háború miatt.
– Őszinte leszek, ha nem lenne lányom, ha nem lenne családom, akkor én is ott lennék. Ilyennek születtem – vallja a játékos. – Ismerem a honfitársaim mentalitását, ők is így gondolkoznak.
Inkább a halált választják, és meg is fognak halni, de akkor sem adják föl. Büszke vagyok arra, hogy ukránnak születtem, és ez mindig így lesz.
