– Mennyit látott a hazai Európa-bajnokságból?
– Minden nap kint voltam a BOK-csarnokban.
– No és mit szól a magyar szerepléshez? Kilenc érem, közte két arany – ez minden idők legjobb magyar Eb-mérlege.
– Kiindulva abból, hogy itthon voltunk és elég jól ismerem a csapatot, minden színű éremből vártam, de megmondom őszintén, azt nem gondoltam volna, hogy kilenc versenyzőnk is felállhat a dobogóra. A generációváltás után szenzációsan birkóztak a fiatalok, jó volt kint lenni és nézni őket.
– A kötöttfogású 77 kilogrammban, amelyben ön volt a címvédő és a regnáló olimpiai bajnok, viszont nem lett érmünk.
– Ez így van, de tegyük hozzá, hogy a 2020-as Eb-n ezüstérmes Lévai Zolinak tavaly volt egy komoly egészségügyi problémája, szívizomgyulladás miatt hónapokat kellett kihagynia. Teljes intenzitással nagyjából két hónapot tudott edzeni az Eb előtt, ami nagyon kevés, de így is elverte a súlycsoport egyik világbajnokát, ami nagy fegyvertény a jövőre nézve. A világbajnokságon már az egyik favoritja lehet a magyar csapatnak.
– A döntőben megint ott volt a török Basar, akit tavaly a varsói Eb-n technikai tussal győzött le, és most sem tudott nyerni. Sajnálta kicsit?
– Nagyon szurkoltam neki, hogy legalább most legyen Európa-bajnok, de láttam, az örmény Amojan hogyan birkózik, és ha a döntő előtt fogadtam volna, akkor inkább arra teszek, hogy ő nyer, és így is lett. A mezőnyre nézve amúgy szomorú a történetben, hogy ez az örmény srác tavaly év végén még a hetvenkét kilóban birkózott. S bizony nem szeretjük, hogy ha feljön hozzánk egy kisebb súlyú, és végigveri a mezőnyt.
– Miként ön is tette, hiszen az első két Eb-aranyát, majd a londoni ezüstjét is a 66 kilóban szerezte, és két súlycsoportot lépett felfelé.
– Igaz, de ha a tokiói előtt négy-öt évet nézzük, akkor már hetvenhét kilós voltam.
– Most a lelátóról figyelve a verejtékes mérkőzéseket, melyik érzés volt az erősebb önben: „De kár, hogy nem vagyok én is ott a szőnyegen!” vagy „Milyen jó, hogy már nem vagyok ott!”?
– Őszintén megmondom, a meccseket nézve egyetlen porcikám sem kívánta, hogy birkózzak. Viszont amikor Fritsch Robi vagy Muszukajev fent állt a dobogó tetején és szólt a magyar himnusz, azzal az érzéssel nem lehet betelni, és bevillantak a győzelmeim, amikor én álltam ott.
– Miként a tokiói olimpián is. Szerencsére nem így történt, de ha kiesik a negyeddöntőben, akkor is elmondhatná, hogy még Londonból van olimpiai ezüstje, világ- és négyszeres Európa-bajnok, ami parádés eredménylista. Ám ha a döntőt veszíti el, a kétszeres olimpiai ezüstérmes kitételnek van egy rossz íze, hiszen akkor élete két legfontosabb meccsén kikapott. Ilyesmi megfordult a fejében a döntőre készülve?
– Hát, az tényleg nagyon rossz lett volna, főleg hosszú távon, ha évek múltán kellene így visszatekintenem a pályafutásomra. De akkor, azokban az órákban semmi ilyesmi nem járt a fejemben. Az volt bennem, hogy egész évben milyen jó formában vagyok, győztem az Eb-n, itt az olimpián is jól megy a birkózás, eddig mindenkit legyőztem, azt az iránit is, akit előzetesen a legnagyobb ellenfelemnek tartottam. Szóval ki állíthatna meg?! Itt senki sem fog megállítani, a döntőben a kirgiz gyerek sem, nincs az az isten, hogy ezt nem csinálom meg! – így vártam a döntőt, amit aztán meg is nyertem.
– Az Eb és az olimpia megnyerése között a törökök nagy nemzetközi versenyén Isztambulban harmadik lett, ott mi történt?
– Jó, hogy erről is beszélünk. Ott is jól ment a birkózás, fejben azonban nem voltam teljesen rendben, amivel egyébként tisztában is voltam, és hibáztam. Olyan történt, ami az előző három évben soha, én indítottam dobást, de az ellenfelem, egy kazah srác megkontrázott, és kikaptam. Hülyeséget csináltam. Utána ez a srác egy nagy meccsen éppen csak legyőzött egy törököt, akit én másnap a bronzmeccsen úgy megvertem, hogy lépni is alig tudott. Szóval, ott is jó formában voltam, nyerhettem volna, de helyette kaptam egy pofont. Ami ráébresztett arra, hogy ha mentálisan nem vagyok százszázalékos, akkor másképp kell birkóznom. Tudtam, már vagyok olyan rutinos, hogy akkor is meg tudom oldani a feladatot. A 2019-es vb-t úgy nyertem meg, hogy fizikailag csak 80-85 százalékos voltam, de mentálisan százszázalékos. Isztambulban ezeken elgondolkodtam, úgy mentem az olimpiára, hogy jól jött ez a pofon.
– A tizenöt világversenyes érme közül az elsőt még 2006-ban szerezte, és ez rögtön arany lett a moszkvai Eb-n, ahol a döntőben egy oroszt győzött le. Már tizenkilenc évesen mindenkit szét akar szedni a szőnyegen?
– Ugyan, dehogy! Utolsó éves junior voltam, a korosztályos világversenyekre készültem, de itthon elindultam a felnőttválogatón, amit magamat is meglepve megnyertem. Majd utána magyar bajnokságot is, és én mentem az Eb-re. Mondták, hogy itt aztán semmilyen eredményt nem várnak tőlem, tét nélkül birkózhatok, ne törődjek semmivel. Rettentően büszke voltam, hogy Majoros Pistivel, Bárdosi Sanyival, Kiss Balázzsal vagyok egy csapatban. Behúztam két nyerhető meccset, utána a török Eroglu, a súlycsoport klasszisa következett. Akkor két nyert menetig mentek a meccsek, az elsőt simán elbuktam, a másodikban volt egy kavarodás, a mérkőzésvezető már ki akarta hirdetni a török győzelmét. Nagyon elégedett voltam magammal, hogy a második menet szoros lett, aztán kiderült, hogy azt én nyertem meg. Nem is értettem, mi történik, hogy jön a harmadik menet, amiben aztán simán győztem. A csarnokban mindenki megdöbbent. A lengyelek ujjongtak, hogy a versenyzőjüknek az elődöntőben nem a törökkel, hanem a kis csontos magyar gyerekkel kell birkóznia, aztán az oroszokból tört ki az üdvrivalgás, a döntő után pedig síri csend lett. Ez az Eb-arany pályafutásom egyik legcsodálatosabb élménye. Ott van a világbajnoki címem, ami persze értékesebb, az olimpia aranyamat mondanom sem kell, de ami teljesen váratlanul éri az embert, amire senki sem számít, az elképesztő eufóriát tud okozni. Ez a három legkedvesebb érmem.
– A londoni olimpiai ezüstjére hogyan néz rá?
– Úgy, hogy ha az arany lett volna, akkor lehet, hogy nem lennék világbajnok és négyszeres Európa-bajnok, és még nagyon sok érmem nem lenne. Biztos vagyok benne, hogy ha már 2012-ben olimpiai bajnok lettem volna, akkor nagyon sok benne marad a pályafutásomban.
– A tizenöt világversenyes érmével minden idők legeredményesebb magyar birkózója. Követte, hogyan halad ebben a rangsorban?
– Ezt számon tartották a sportágban, így tudtam, hogy a tizenegyedik érmemmel utolértem Komáromi Tibit és Deák Bárdos Misit, a tizenkettediknél pedig jöttek a gratulációk, hogy én lettem a legeredményesebb. Persze hallottam hátulról olyat is, hogy jó, jó, neki van a legtöbb érme, de kevés az aranya. Mit ad isten, az utolsó három arany lett!
– A birkózásnak nemcsak a rengeteg érmet köszönheti, hanem a feleségét, az Eb-ezüstérmes Szabó Emesét is, s két gyermeküket, a lassan ötéves Dórit és a két és fél éves Marcit is. Ki figyelt fel először a másikra?
– Hát, nem tudom, hogy kiadjam-e magam. Az első körben én voltam, aki bejelentkezett, de van köztünk másfél év korkülönbség, és tinédzser korban ez rengeteget számít. Főleg, hogy én egy eléggé babaarcú, későn érő gyerek voltam. Szóval, mondjuk azt, hogy az első próbálkozásom kapufa lett. De aztán eltelt pár év, és 2004-ben volt egy törökországi verseny, amire busszal mentünk fiúk, lányok együtt. Egy nap volt az út oda, egy nap vissza, ez egyfajta csapatépítő jelleggel is bírt, és visszafelé valahogy összegabalyodtunk Emesével. És ez már tizennyolc éve tart.
Lőrincz Tamás és öccse, a Tokióban olimpiai ezüstérmes, vb-2., Európa-bajnok Lőrincz Viktor családjaikkal:
– Marci pedig az 1936-os olimpia egyik magyar birkózóbajnokáról, a névrokon Lőrincz Mártonról kapta a nevét. Mikor jött az ötlet?
– Tizennégy éves koromban költöztem fel Ceglédről Budapestre, a Mr. Tus birkózóiskolába, és a Nemzeti Sportcsarnokban, a Müller Ferdinánd edzőteremben mindig úgy kezdődött az edzésünk, hogy felsorakoztunk a bajnokok fala előtt. Tisztelegtünk a régi nagyoknak, persze kiszúrtam Lőrincz Mártont, és tizennégy évesen elhatároztam, hogy ha egyszer fiam, lesz, akkor őt Lőrincz Mártonnak fogják hívni. S hála istennek a feleségem sem gördített ez elé akadályt.
– Tavaly az olimpia után ott volt az oslói vb-n, ha nem is a szőnyegen, és a legtöbb szavazattal választották be a világszövetség, az UWW sportolói bizottságába. Itt milyen munka zajlik?
– Kapcsolatban vagyunk egymással, elég sűrűn levelezünk, beszélgetünk, hogy miként lehetne még jobbá tenni a birkózást. Most az Eb után is megvitatjuk a történteket, szóval dolgozunk, működik a bizottság.
– Itthon pedig a Kozma István Magyar Birkózóakadémia szakmai igazgatójaként felügyeli az utánpótlást. Ez a munka mennyire testhezálló?
– Komoly kihívás számomra, de tetszik, nagyon élvezem. Különálló intézmény vagyunk, azonban szorosan együttműködünk a Magyar Birkózók Szövetségével. Gyakorlatilag hétfőtől péntekig minden nap jövök fel Ceglédről Budapestre. Itt az akadémián kiváló edzőink vannak, és nap mint nap azon dolgozunk, hogy a legtöbbet hozzunk ki a tehetségeinkből. Ez a rendszer azért is a szívem csücske, mert én is egy ilyenből nőttem ki, és így fel tudom készíteni a gyerekeket arra az útra, amelynek még csak az elején járnak. S talán jobban meg is értem őket. Majdnem nyolcvanan vannak itt bentlakásos rendszerben, hatvanan, hetvenen bejárósok, szóval elég szép a létszám, ez egy nagyon komoly bázis. Intézzük az iskoláztatást, a lakhatást, az edzéseket, a külföldi edzőtáborokat, a versenyeztetést, van feladat bőven. Az edzéseken is sokszor ott vagyok, néha én is beállok, és jó látni a lelkes gyerekeket.
– Úgy látom, hogy majdnem tartja a versenysúlyát. Mikor állt mérlegre legutóbb?
– Heti két-három alkalommal manapság is edzek, ellenőrzöm magam, és szinte tényleg ugyanannyit mutat a mérleg, mint amikor a nagy versenyekre készültem. Ezzel együtt ha tükörbe nézek, sajnos nem teljesen ugyanazt látom, mint egy éve. Viszont most, hogy beszélgetünk, öltönyben vagyok, és jól tudok ruhát választani, hogy előnyösen mutassak benne.
Borítókép: Lőrincz Tamás Tokióban olimpiai arannyal koronázta meg pályafutását (Fotó: Mirkó István)
