Az idén még csak a 13. női Európa-bajnokságot rendezték, az első torna lebonyolítása pedig ma már megmosolyogtató. S nem azért, mert ennek 1984-ben helyszíne sem volt, a döntőt oda-visszavágó alapján rendezték meg, hanem a fináléig vezető út miatt. A részt vevő 16 csapatot területi alapon sorolták be négy csoportba, így az egyik négyest a svéd, a norvég, a finn és az izlandi válogatott alkotta, egy másikat az angolok, a skótok, az írek és az északírek. Kelet-Európából egy csapat sem indult. A meccseket akkor még 35 perces félidőkkel rendezték, Anglia–Svédország döntő volt, és az angliai visszavágó után a svédek örülhettek, 11-es párbajban kerekedtek felül. De persze nem a telt házas Wembley-ben, hanem Lutonban, a Kenilworth Roadon 2567 néző előtt.
Minden kezdet nehéz, s még 2005-ben is csak nyolc csapattal bonyolították le az Eb-t, történetesen ugyancsak Angliában, de a házigazda akkor a csoportjában már a Manchester City stadionjában 29 ezer néző előtt verte 3-2-re a finneket. A „semleges” Németország–Norvégia (3-1) döntőre 21 ezren látogattak ki Blackburnben az Ewood Parkba. 2017-ben, Hollandiában rendezték meg először 16 csapattal az Eb-t, és a fináléban a hazaiak Enschedében 28 ezer néző előtt nyertek 3-2-re a dánok ellen.
Ám ne gondoljuk, hogy Európa a világ előtt járt, hiszen az első, 1991-es világbajnokságon, Kínában 63 ezer néző előtt játszották a döntőt; pedig Kantonban az Egyesült Államok–Norvégia találkozó (2-1) jutott a végére. A házigazdának volt meccse 65 ezres publikum előtt is. A világbajnokságokon a nézőcsúcs az 1999-es vb-döntő az Egyesült Államokban, a pasadeniai Rose Bowlban 90 185-en látták, hogy az amerikaiak 11-esekkel legyűrik a kínaiakat. A 2011-es, németországi tornán a házigazda a berlini Olimpiai stadionban összehozott 73 ezer nézőt, de a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség számára az igazán fontos adat az, hogy a világbajnokságokon 1999 óta az átlagos nézőszám folyamatosan 20 ezer fő felett van, és a legutóbbi házigazdák, a franciák még pironkodhattak is 2019-ben a 21 ezres átlagukkal.
