Szereti, de nem fanatikusan

Ács Péter a laikusok között is feltűnést keltett azzal, hogy szövetségi kapitányként beszállt a sakkolimpián végül nyolcadik helyen végzett magyar válogatottba. A negyvenegy éves nagymester pályafutása különben sem átlagos a sakkéletben, ifjúkori sikerei ellenére inkább a polgári hivatást választotta. A királyi játék persze őt sem ereszti, de ma már nem személyes érvényesülését keresi a sakkozásban.

– Reggel nyolckor beszélgetünk, a sakkozók ilyenkor még alszanak. Ön lenne a kivétel?
– Igen, a sakkozók bagoly típusú emberek, éjszaka kettőig, háromig fenn vannak, elemeznek, tíz óra előtt elvétve kelnek fel. Miután felhagytam a professzionális szintű sakkozással és tanulni, majd dolgozni kezdtem, kényszerből is szakítottam ezzel az életvitellel.

– A szokás, a hagyomány, netán a kényelem diktálja a sakkozók különös időbeosztását, vagy valóban így ideális?
– A versenyeken a játszmák szinte mindig és mindenhol délután háromkor kezdődnek, az említett időbeosztás tulajdonképpen ehhez igazodik. Egy átlagos parti eltart négy-öt, olykor hét órát, utána azért muszáj enni, majd megkezdődik a felkészülés a másnapi játszmára. Versenyek között persze lehetne másképp élni, az viszont örökös akklimatizációs nehézségekkel járna.

– Miért nem kezdődnek a játszmák mondjuk délelőtt tízkor?
 

– A futballmeccseket is este játsszák. Az összes nagymester szerint merénylettel érne fel a délelőtti kezdés…

– Szövetségi kapitányi minőségében beszélgetünk. Az évek, sőt évtizedek során feledésbe merülhetett, hogy az önnél csupán két évvel idősebb Lékó Péter kortársaként az ön sakkozói pályafutása is rendkívül ígéretesen indult. 2001-ben junior világbajnoki címet szerzett, 2002-ben Lékó, Polgár Judit, Almási Zoltán, Gyimesi Zoltán és Ruck Róbert társaként tagja volt a bledi sakkolimpián ezüstérmes magyar csapatnak, a világranglistán bekerült az első százba. Miért választotta mégis inkább a civil életet?
– Összetett okokra vezethető vissza az akkori döntésem. Ezek közül talán az a legfontosabb, hogy

én csupán szerettem sakkozni, de nem fanatikusan, miként például az említett, roppant sikeres társaim. Akkoriban én is sakkoztam napi nyolc, akár tíz órát is, de inkább játszani, versenyezni szerettem. Az igazán elhivatott sakkozókban fel sem merül, hogy mással is foglalkozhatnának.

engem viszont mindig vonzott a polgári élet, a tanulás, a munka világa. Pedagógus szüleim úgy tűnik, kellő hangsúllyal plántálták belém ezt a nézetet.

– A legtöbb tehetséges sakkozó, ha kimondja, ha nem, ifjúként világbajnok akar lenni. Önnek nem volt ilyen vágya?
– Engem az hajtott, hogy sakkolimpián szerepelhessek a magyar csapattal és szerezzek érmet. Talán éppen amiatt is fordultam el a sakktól, mert túlzottan rövid időbe sűrűsödtek bele az ön által is említett legnagyobb sikereim. Arról sem illik megfeledkezni, hogy 2003-ban visszaesés következett be a pályafutásomban, ezért azon is el kellett gondolkoznom, hogy szabad-e mindent a sakkra feltennem.

– S hideg fejjel úgy döntött, hogy inkább tanulás.
– Nem. Fájdalmas döntés volt, sportpszichológus segítségére is szükségem volt. Ám következetes és kitartó ember vagyok, ezért amikor eldöntöttem, hogy ebbe az irányba indulok, a kezdeti nehézségek dacára sem fordultam vissza, 2004-ben megkezdtem a főiskolát.

– Tehát huszonhárom évesen, avagy e téren öt év hátrányban volt a kortársaihoz képest. Mikor mondhatta ki, hogy jól döntött, mikor kamatozott a tanulásba befektetett munka?
– Amikor 2009-ben bekerültem a parlament európai uniós szakpolitikákkal foglalkozó osztályára, és az akkori végzettségemnek megfelelő területen dolgozhattam, különleges munkakörnyezetben. Először a nemzetközi kapcsolatok területén, európai integráció szakirányon szereztem diplomát, majd elkezdtem egy francia nyelvű master diplomán keresztül a gazdaság, végül egy újabb bachelor diplomával a könyvelés területére fókuszálni. Egy német cégnél eltöltött viszonylag rövid idő után öt éven keresztül dolgoztam a közigazgatásban, az Országgyűlésben és a Külügyminisztériumban, 2014 őszétől pedig ismét a magánszférában, könyvelőként. Egy tizenhat fős csapatot vezettem egy nemzetközi cégnél, amikor tavaly májusban – negyven éves koromra előre megfogalmazott stratégiai elhatározásként – egyéves, úgymond, alkotói szabadságra mentem.

– Hogy ismét hódolni tudjon a bár nem fanatikusan szeretett, de kitörölhetetlen szenvedélyének?
– Igen, részben ezért is, s persze úgy éreztem, a családomnak, a két kislányomnak is többet kell adnom magamból.

– Három diplomája és három felsőfokú nyelvvizsgája van. A tanulásba befektetett idő, energia hogyan aránylik ahhoz, amit a sakkozásra fordított?
 

– Kilenctől huszonhárom éves koromig a sakk volt az első számú prioritás az életemben. Intenzív edzés -és versenyprogrammal telt ez az időszak, hétvégéket, nyári szünetet és éjszakákat nem kímélve. Úgy érzem, több energiát fordítottam eddig életemben a sakkra, mint az iskolai tanulmányaimra.

Ez az arány megfordul, amennyiben a munkatapasztalatot is egyfajta tanulásnak tekintjük.

– A laikusok is felkapták a fejüket arra, hogy az egyik játékosunk, Gledura Benjamin pozitív koronavírustesztje miatt szövetségi kapitányként beszállt játszani a sakkolimpián. Ha jól tudom, a magyar sakkozás történetében még nem volt példa hasonlóra. Volt lámpaláza?
– Már azzal is meglepetést okoztam, hogy decemberben ugyancsak szövetségi kapitányként megnyertem a magyar bajnokságot. Nem titok, azután eljátszottam a gondolattal, hogy inkább játékosként próbálok a válogatott hasznára lenni. Egy ennél is komolyabb versenyen akartam próbára tenni a jelenlegi tudásom, formám, ezért tisztességesen felkészültem az áprilisi nyílt Európa-bajnokságra. A rajt előtt aztán tünetmentesen sikerült pozitív PCR-tesztet produkálnom. Ezután már csakis a kapitányi teendőimre összpontosítottam, közös edzőtáborokban a csapattagok felkészülését igyekeztem segíteni. Az élet aztán mégis úgy hozta, hogy játszanom kellett. Igen, izgultam. Nem állítom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok a teljesítményemmel, a hat partiból szerzett négy ponttal, de egyszerre megkönnyebbülés és öröm, hogy az utolsó fordulóban sikerült hozzájárulnom a csapat győzelméhez, az így elért nyolcadik helyezéshez.

– Egyértelmű siker?
– A magyar sakkozás jelenlegi helyzetében mindenképpen. Köztudott, hogy ezúttal Lékó Péter és Gledura Benjámin nélkül kellett nekivágnunk az olimpiának, így értük el ezt az eredményt, megelőzve egy sor előttünk rangsorolt nemzetet.

Az eredményünk egyúttal azt is üzeni, hogy ideális felkészülés mellett, a legerősebb csapattal igenis éremszerzésre lehetnénk esélyesek a 2024-es, hazai rendezésű sakkolimpián.

– Miközben a magyar sport egésze úgy általában ideális feltételrendszert élvez, a sakkozásról ugyanez nem mondható el. Miért?
– A nehézségekkel magam is pontosan tisztában vagyok, de őszintén bízom benne, hogy a közös cél, a mostani siker és a már említett hazai sakkolimpia ismét kedvező irányba tereli a sakk ügyét. Amit sakkozóként, szövetségi kapitányként és elnökségi tagként megtehetek ennek érdekében, azt, úgy érzem, megteszem. Elkészült a Maróczy Géza nevével fémjelzett program, ami részletesen leírja, hogyan kellene nekivágni a 2024-es sakkolimpiának.

– A nélkül, hogy elmerülnénk a részletekben, egyetlen kérdést engedjen meg. Lát-e még reményt arra, hogy Rapport Richárd szerepeljen a magyar csapatban?
– Nem látom reménytelennek a helyzetet. Ricsi 2017 óta nem szerepelt a magyar válogatottban, az idei döntése tehát nem előzmények nélküli. Ám a válogatott mostani eredményére valószínűleg ő is felkapta a fejét. Az olimpiai éremszerzés, azt gondolom, őt is motiválja, ugyanerre a román csapattal nem hiszem, hogy valaha is lenne esélye.

Amennyiben azt tapasztalná, hogy a magyar sakkozást ismét a hagyományaihoz méltó támogató környezet veszi körül, szerintem elgondolkozna a zászlóváltáson. 

– S van-e remény arra, hogy a magyar sakkozás ismét a régi fényében tündököljön.
– Arra, hogy folyamatosan érmet szerezzünk a nagy világversenyeken és egyszerre többi világbajnok-jelölt versenyzőnk legyen, csekély. Utóbbira jelenleg csupán Rapport Richárd jelent potenciális esélyt. Az is tény, hogy az ifjúsági korosztályban most nem mutatkozik igazán nagy formátumú játékos. Ám a magyar sakkozás még mindig népszerű, hatalmas a hagyománya és még ma is jelentős a tömegbázisa. Tehetségek mindig felbukkannak, elég a csupán tizenöt éves Gaál Zsókára gondolni, aki már most, Chennaiban meghatározó embere volt a női válogatottnak. Megfelelő, tudatos szakmai munkával kiaknázható a magyar sakkozásban rejlő erő.

– Ebben a munkában milyen feladat juthat önnek?
– Elkötelezett vagyok a magyar sakkozás fejlesztése mellett, a felnőtt válogatott pedig azon belül is szívügyem. Mégis muszáj óvatosan fogalmaznom. A reményeim dacára még képlékeny, milyen feltételekre építhet a magyar sakk a következő években, felelősséggel csak ennek ismeretében beszélhetnék arról, mivel tudok a munkához hozzájárulni. Mindenesetre bizakodó vagyok és készen állok a feladatra.

Borítókép: sikeres beugró, nyolcadik helyhez segítette a magyar férficsaptot (Fotó: FIDE)