– Két napja ért véget a taskenti világbajnokság. Milyen volt itthonról figyelni a történéseket?
– Fura, hiszen tavaly még én is indultan a vb-n, aztán Tokióban is. Az olimpia után egyébként még nem döntöttem el, hogy kiszállok a versenyzésből. Sok mindent át kellett gondolnom, hogy merre induljak el, ezért nem is jelentettem be a visszavonulásomat. Akkor még nem tudhattam, hogyan néz majd ki az idei versenynaptár, és azt sem, kik kerülnek majd a válogatott élére. Csak az volt a biztos, hogy új vezetőedzők jönnek a férfiakhoz és a nőkhöz is. Ezzel együtt azon erősen gondolkodtam, hogy tavasszal a magyar bajnokságon, utána pedig a szófiai Eb-n még elindulok.
– Mégsem így lett. Viszont azt azóta sem hallottam, hogy hivatalosan visszavonult.
– Most szeptemberben jeleztem hivatalosan a Magyar Judoszövetségnek és a Magyar Antidopping Csoportnak. Persze, nem hiszem, hogy bárkit is megleptem volna, hiszen tavaly november óta már edzősködöm a klubomnál, az Ippon Judo Tatabánya Sportegyesületnél.
– Gyorsan belerázódott ebbe a munkába?
– Ezt nem mondanám. Az olimpia után műtötték a bokámat, ki kellett szedni egy cisztát, három hónapot szenvedtem, és bevallom, az edzősködés első heteiben a gyerekek mellett nem éreztem azt, hogy ez nekem való. Kellett hozzá pár hónap, amíg belerázódtam az új életbe, és átálltam élsportolóból edzővé. Az első fél év nehéz volt, mert hiányoztak az utazások, a versenyek, az ezzel járó adrenalinlöketek. Eleinte úgy voltam vele, hogy mégis inkább nekem kellene edzenem. Szóval egy ideig őrlődtem, s végül úgy alakult, hogy mégiscsak az olimpia lett az utolsó versenyem, az ob-n és az Eb-n sem indultam. Emiatt azonban most már nincs bennem semmiféle hiányérzet. Tokióban egy meccset nyertem, utána pedig a nyolcaddöntőben a japán Tonaki Funától kaptam ki, aki végül ezüstérmes lett, szerintem ez méltó búcsú volt, főleg a körülményeket nézve. Nekem 33 évesen nagyon rosszul jött, hogy elhalasztották az olimpiát, 2020 decemberében ráadásul elszakadt a keresztszalagom, fél évig nem versenyezhettem, így visszaestem a világranglistán, ezért is kerülhettem össze korán a japánnal. De mégse gondolok vissza rossz szájízzel Tokióra. Mi több, ez volt az az olimpia, ahol a Covid ellenére élvezni is tudtam az olimpia hangulatát. Ide már nem „befeszülve” érkeztem meg.
– Ez volt a negyedik olimpiája. Pekingben és Rióban is hetedik lett, a kettő között, éppen tíz éve Londonban pedig a harmadik helyével megszerezte a magyar cselgáncssport első és eddig egyetlen női olimpiai érmét. Emlékezetes bronzmeccsen verte az akkori japán klasszist, a világbajnok Fukumi Tomokót. A mérkőzés a hosszabbításban dőlt el, azután, hogy az edzőjét, édesapját, Csernoviczki Csabát elküldték a tatami mellől. Hogyan emlékezik vissza erre?
– A meccs elején én domináltam, de nem volt érvényes akcióm, a végén megúsztam egy veszélyes szituációt, és itt jött egy kis holtpont nálam, amit a hosszabbítás elején is éreztem. De elterveztem, hogy kis külső horoggal dobom el a japán lányt, aki az elődöntőben ezzel kapott ki, és egy edzőtáborban én is megcsináltam rajta. Tudtam, hogy ez az, amit elő kell húznom, és nagyon elszánt voltam. Az, hogy édesapámat elküldték, egyáltalán nem zökkentett ki, mert magamtól is tudtam, mit kell csinálnom. Egyébként a japán edző is ugyanúgy beszólt a versenyzőjének, őt is elküldhették volna, és az, hogy csak édesapámat büntették, még jobban feltüzelt.
– Az édesapja négyszer nyert magyar bajnokságot. Látta versenyezni?
– Videófelvételeken láttam a junior Európa-bajnokságokon vívott mérkőzéseit, ezeken háromszor is bronzérmet szerzett. Ő nem szerette, ha a családtagjai élőben nézik versenyezni, és ezt tiszteletben tartottuk. Pedig 1994-ben, amikor utoljára már az UTE színeiben szerzett felnőtt országos bajnoki aranyat, már én is dzsúdóztam.
– Egyértelmű volt, hogy önből is cselgáncsozó lesz?
– Édesapám kezdetben ezt inkább ellenezte. 1993-ban, hatévesen már rendszeresen elkísértem az edzésekre, amiket ő tartott. Magamtól álltam be a szőnyegre, amikor már unatkoztam. Hónapokon keresztül néztem a nagyok és a kicsik edzéseit, és tudtam, hogy vannak olyan gyakorlatok, amiket én akár még jobban is meg tudok csinálni. A technikákat is elég gyorsan megtanultam, ehhez persze kellett, hogy volt érzékem hozzá. Három évig azonban egyáltalán nem versenyeztem, és édesapám még akkor is azt hitte, hogy biztosan elfordulok a dzsúdótól. Kicsi voltam, a legkisebb súly alatt is pár kilóval. Ám mégiscsak ott ragadtam, és ez abszolút az én választásom volt. Más sportág nem is keltette fel az érdeklődésemet. Ügyes voltam sok mindenben, de a kezdetektől dzsúdós akartam lenni.
– Az elszántság, az itt elengedhetetlen agresszivitás már akkor is jellemezte? Olyan kislány volt, akitől az iskolában nem lehetett elvenni a tízóraiját?
– Eleinte kifejezetten visszahúzódó típus voltam, a cselgáncs azonban magabiztosságot adott. És ha már nagyon provokáltak, akkor megesett, hogy negyedikesként eldobtam egy fiút az iskolában. De ehhez sokáig kellett, hogy piszkáljanak. A versenyeken viszont tényleg már kicsiként is agresszív voltam.
– Azt, hogy az édesapja volt az edzője, akivel otthon azért néha biztosan feleselt, az edzéseken hogyan kezelték?
– Sokáig mintagyerek voltam, jól tanultam, jól sportoltam, engem viszonylag könnyű volt kezelni. A kamaszkorban persze már nehezebben fogadtam el mindent, de akkor sem voltam lázadó típus, és a kezdetektől olimpiai érmes akartam lenni. És tudtam, hogy ehhez minden munkát el kell végeznem, amit az edző megkövetel. Az pedig csak pluszt adott, ha egy családtaggal, az édesapámmal tudtam átélni a sok utazást és közös élményt. Idővel aztán a szakmai dolgokat is közösen, partnerként beszéltük meg egymással.
– Megnéztem, 2002-ben a győri U17-es Eb-n bronzérmes lett, és hamar bedobták a felnőttek közé. Tulajdonképpen attól sem volt messze, hogy már a 2004-es athéni olimpián indulhasson.
– Így van, az akkori olimpiai kvalifikációs sorozatban a világkupákon volt harmadik, ötödik és hetedik helyezésem is. 2004-ben a varsói vk-n lettem először érmes a felnőttek között, és másodéves juniorként a románok későbbi olimpiai bajnokától, Alina Dumitrutól csak bírói döntéssel kaptam ki a döntőbe jutásért. Abban a kvalifikációban kontinentális kvóták voltak, Európából öten juthattak ki az olimpiára, én pedig, ha jól emlékszem, kilencedik lettem.
– Négy év múlva Pekingbe, még mindig csak 21 évesen már kijutott, és ott hetedikként zárt.
– Hatalmas élmény volt, hogy ott lehettem az olimpián, azonban a hetedik helyet csalódásként éltem meg. Pedig nagyon nehéz ágam volt. Az első meccsemen megvertem azt a brazil Sarah Menezest, aki négy év múlva Londonban megnyerte az olimpiát, majd kikaptam Dumitrutól, aki itt lett olimpiai bajnok, a vigaszágon pedig egy győzelem után az argentin Paula Pareto állított meg, aki később a riói olimpián lett aranyérmes, de Peking előtt egy hónappal legyőztem. Pekingben is le kellett volna. De megtapasztaltam, hogy milyen is egy olimpia, és ez Londonban jól jött. 2016-ban a riói hetedik helyem szintén csalódás volt, hiszen az előző olimpián bronzérmes lettem, akkor már volt vb-bronzom, két Eb-aranyam, és Rióba győzni mentem. Ám hiába voltam nagyon jó formában, erre esélyem sem lehetett, mert a második, Pareto elleni meccsemen megsérültem. Addig soha nem sérültem meg versenyen, csak ott, és szörnyű érzés volt, hogy ez éppen az olimpián történt. Sok időbe telt, amíg ezt feldolgoztam, de 2017-ben sorrendben a tizedik alkalommal is dobogós volt az Eb-n. Éppen Varsóban lettem harmadik, ahol minden elkezdődött, és ez nagy lökést adott a folytatáshoz, 2018-ban pedig ezüstöt szereztem az Eb-n. Utólag azt mondom, a 2017-es vb után el kellett volna gondolkodnom a súlycsoportváltáson, mert már nehezen fogytam le a 48 kilóra. 2019-ben, amikor nagyon benne voltunk a kvalifikációban, 33 évesen már nem akartam váltani. Gondoltam, a 2020-as olimpiáig még kihúzom. Ki gondolta volna, 2021-ben lesz az olimpia…
– Döbbenetes „tizenegyest” hozott össze: 2008 és 2018 között minden évben, egymás után tizenegyszer volt dobogós az Európa-bajnokságokon: begyűjtött két aranyat, öt ezüstöt és négy bronzot. A 2013-as aranyára térjünk ki, hiszen ezt Budapesten szerezte, három elveszített Eb-döntő után. S az sem lehetett megnyugtató, hogy a fináléban az a belga Charline van Snick lett az ellenfele, akitől a londoni olimpián kikapott.
– Amikor a döntőre készültem, éppen az tüzelt fel, hogy most vissza kell vágnom neki. Viszont az Eb előtt tényleg nem voltak jók az előjelek. Kevesebb mint egy hónappal az Eb előtt a nymburki edzőtáborban vállsérülést szenvedtem, és ehhez még jött egy középfülgyulladás is, antibiotikumot szedtem. Egy héttel az Eb előtt az sem volt biztos, hogy elindulhatok.
2017-ben még nem volt teljes az éremkollekció:
– Nem kizárt, hogy a hazai Eb-aranya jó néhány gyereket terelt a cselgáncs felé. Az Ippon Judo Tatabányánál hogy zajlik a munka?
– Tavaly ilyenkor rengeteg iskolában voltam toborozni, és nagyon kevesen morzsolódtak le, az én csoportomban mintegy harmincan vannak. Büszke vagyok rá, hogy a diák A és B korcsoportban nyolcan elindultak az országos bajnokságon, s mindannyian érmesek vagy helyezettek lettek. Két aranyat és bronzot nyertünk. Az egyesületünkben egyébként a nemzetközi versenyekről nem csak én szállítottam az érmeket, és az a célunk, hogy ezután is megmutassuk, egy kis vidéki klub is eredményesen dolgozhat. Jelenleg három versenyzőnk tagja a 2028-as, Los Angeles-i olimpiára készülő keretnek. Keller Rebeka augusztusban ötödik lett a junior vb-n, ahol ez lett a legjobb magyar eredmény a női szakágban. Szabó Áron pedig idén juniorként lett felnőtt magyar bajnok, ami azért is nagy szó, mert az egyesületünkből legutóbb édesapám nyert aranyat, még 1987-ben. S ami még a klubunkat illeti, a napokban kötöttünk együttműködési megállapodást az Edutus Egyetemmel, hogy a gyerekeket tudjuk támogatni a továbbtanulásban.
– Ezzel a sportdiplomatai karrierjéhez is kapcsolódhatunk, hiszen a múlt héten bekerült a Magyar Olimpiai Bizottság tagjai közé mint a MOB sportolói bizottságának alelnöke, ehhez szívből gratulálunk.
– Köszönöm. Nagy előrelépés nekünk, hogy már a MOB elnökségében is képviseltetjük magunkat, a sportolói bizottság elnöke személyében, és a MOB-ban már nem kettő, hanem három helyünk van. Én egyébként 2017 óta tagja vagyok a sportolói bizottságnak, és már tavaly bekerültem a MOB-tagok közé, de módosult az alapszabály, és újra kellett jelöltetnünk magunkat. Igen, érdekel a sportdiplomácia, és már két európai olimpiai bizottsági összejövetelen is ott lehettem, rengeteg korábbi kiváló sportoló és Thomas Bach NOB-elnök társaságában. S ezekre a lépcsőfokokra a sportdiplomáciában ugyanolyan büszke vagyok, mint azokra, amiket a dzsúdóban tettem meg.
Borítókép: Csernoviczki Éva már belerázódott az új életébe, és átállt élsportolóból edzővé (Fotó: Mirkó István)
