A Fradi legendája nem akart infarkust kapni és másokat fúrva edzősködni

Nem volt nagy sztár, inkább a háttérben maradt, pedig 274 meccsen védőként 13 gólt szerzett a Ferencvárosban, az egyetlen élvonalbeli klubjában, hússzoros válogatott, a Fradi örökös bajnoka, és ott lehetett két világbajnokságon. Rab Tibort a média előbb tette felnőtt futballistává, mint a valóság, de előtte négyévesen már kötényes gólt lőtt kamaszoknak a gödöllői strandon, és azt is megtudhatjuk tőle, hogy mi a közös a labdarúgásban és a könyvelésben.

Fotó: Kurucz Árpád

– Miért éppen Sügér?
– Mert a jobb fülemre rosszul hallok. Nem tudom, mi okozta, már elmúltam húszéves, amikor hirtelen megromlott a hallásom, és emiatt Ebedli Zoli elnevezett Sügérnek. A vicc az, hogy ő pedig a bal fülére majdnem süket. Egy meccs előtt külföldön sétálni ment a csapat, én Zoli jobb oldalán bandukoltam, azaz a jó fülek távol voltak egymástól, a többiek pedig mögöttünk azon röhögtek, hogy vajon hogyan halljuk így egymást.

– Azt hittem, ez is a családtól jött, mint a futball. Tudom, Péter bátyja az MTK-ban játszott az élvonalban, gondolom, onnan jött a példa.
– A nagybátyám vitt le a Fradiba, mert ismert ott egy edzőt, és akkor már Péter és a másik bátyám, János is ott játszott. Egy toborzón vettem részt hatvanhétben, a Gyáli úti földesen közénk dobtak egy labdát, és volt, akit elhívtak másnapra is. Amikor kiderült, hogy én is Rab-gyerek vagyok, azonnal kiválasztottak.

– Arra lettem volna kíváncsi, hogy a testvérei miatt szerette-e meg a focit.
– Nem volt más szórakozásunk Gödöllőn, és az igaz, hogy a két bátyám mindig vitt magával a grundra. Egy nyáron a város strandján néhány nagy kamasz belekötött Péterbe, aki akkor tizenhárom évesen már igazolt labdarúgó volt, falábúnak nevezték, és elkezdtünk ellenük kiskapuzni, három Rab három idősebb ellen. Én mindössze négyéves voltam, de mesélik, hogy az egyik gólt én lőttem úgy, hogy kötényt adtam, a leghangosabbnak. Az egész strand minket nézett.

Összetévesztették a barátjával

– A grundról ma már nosztalgiával beszélünk, a régi nagyok mindig mondták, ott tanultak meg focizni. Valóban így volt?
– Nekünk mindent a grund adott. Barátságokat, kapcsolatokat, sok gyerekkel és gyerek ellen játszottam, akik mind jók voltak valamiben, és mi egymástól lestük el a cseleket, a passzokat, rengeteget trükköztünk, rúgtunk, megtanultunk alkalmazkodni a gyakran mostoha talajhoz. Folyamatosan fejlődtünk, mert egy nap ezerszer értünk labdához, ami csiszolta a technikánkat. Amikor a Fradiban már rendes edzéseken vettem részt, az alapokat hoztam magammal, de a fejlődést tudatosabb alapok garantálták.

Fotó: Kurucz Árpád

– Hetvennégy nyarán került fel a felnőttcsapathoz, még nem volt tizenkilenc éves sem. Sokkoló volt a nagy sztárok közé becsöppenni?
– Nem igazán, mert már ismertük őket. Azért a többes szám, mert az ifibajnokságot megnyert csapatból kilencen lettünk a felnőtt keret tagjai, mint például Nyilasi, Onhausz, Takács, Kelemen és én, nagyon jó felkészítést kaptunk Rákosi Gyulától. Akik a legjobban teljesítettek az ifiben, azokat a vezetők meghívták a felnőttek következő hazai meccsére és gyakran az azt követő vacsorára is, ahol megismertük a csatár sztárjait, beszélgethettünk is velük. Az igazán lenyűgöző azonban az volt, hogy amikor serdülőként érmesek lettünk, a Fradiban honos szokás szerint mindig az első csapat játékosai adták át a teljes szakosztály előtt az érmeket. Áhítattal néztük őket, majd néhányan közülük játékostársaim lettek, mutattam is nekik az ünnepségeken készült fényképeket.

– Jól tudom, hogy a médiánál előbb játszott a felnőttek között tétmeccsen, mint a valóságban?
– Igen, ez nagyon jó sztori. Cardiffban játszottunk a KEK első fordulójában. Onhausz Tibivel egyforma az alkatunk, a mozgásunk is hasonló, és a rádióban Novotny Zoltán úgy közvetített, hogy Rab játszott, holott Tibi volt az, én a kispadon ültem. A meccs utáni vacsorán Zoli odajött hozzám gratulálni, hogy egész ügyes voltam, én pedig nem értettem, és így derült ki a tévedés, amely miatt egyébként a Népsportnál is debütáltam.

– És mikor debütált valójában?
– Egy hónappal később Liverpoolban, az Anfield Roadon. Dalnoki Jenő, a vezetőedzőnk tudta, hogy az angolok folyamatosan felívelik a labdát, ezért az addigi beállóst, Mucha Józsit kivitte a középpályára, engem pedig a magasságom miatt betett beállósnak, holott addig még sohasem játszottam azon a poszton. Úgy emlékszem, annyit voltam levegőben, hogy a cipőm alig ért a gyephez, de egy-egy lett a vége, nem ment rosszul a játék, bennragadtam a csapatban, és attól fogva beállós voltam Bálint Laci mellett.

– Nehéz elhinni, hogy botcsinálta beállósként lett a legendás védőpáros egyik tagja.
– Pedig így volt. Előtte középpályásként is a védekezés volt az erényem és a fő feladatom, tehát nem esett nehezemre a váltás. Báróval nagyon jól megértettük egymást. Én tartottam szemmel az ellenfél középcsatárát, ő pedig söprögetett. Ha laposan jött a csatár felé a labda, akkor próbáltam megelőzve szerelni, ami az erősségem volt, ha felívelve, akkor ütköztem vele, kicsit kibillentettem, Laci pedig mögöttem összeszedte a labdát.

Dalnoki Jenő volt a labda

– A fiatal Fradi hetvenhatban bajnok lett. Mitől volt annyira jó az a csapat?
– Tökéletes volt az összetétele és a szerkezete. Előbbin a tapasztaltabb és a nagyon fiatal játékosok arányát értem, az utóbbin pedig azt, hogy remek volt az összhang. Voltak olyan edzéseink, hogy Dalnoki Jenő volt a labda. Ment egyik játékostól a másikig, és mondta, mit kell vele kezdeni, kinek éppen merre kell mozognia. Fejben lejátszottuk, majd átvittük a gyakorlatba, és így akár csukott szemmel is passzolhattunk, tudtuk, hol vannak éppen a társak, Jenő bácsi pedig olykor büntetett, ha valaki ebben hibázott.

– Annak a bajnokságnak két örökké emlékezetes mérkőzése van. Az egyik a Fradi nyolc-hármas veresége az Újpesttől. Az hogy jött össze?
– Úgy, hogy három-háromig együtt mentünk, de Viczkó Tomi nem tudta tartani Fazekas Lacit, akinek minden sikerült azon a napon. Van ilyen meccs minden csapat életében. Három évvel később például mi nyertünk hét-egyre, ha a kettőt összevetjük, akkor mi nyertünk tíz-kilencre. Ugyanakkor nem jött jól az a vereség, mert lecsökkent az előnyünk a tabella élén.

– És itt jön a másik emlékezetes meccs, a Videoton elleni az Üllő úton, amelyen a Fradi nagy nehezen egyenlített, Müncz György játékvezető kiállította az ellenféltől Májer Lajost. A fehérváriak nyíltan mondják, hogy a mérkőzést elcsalták, a Fradi pedig megvett meccsekkel lett bajnok.
– Megértem, hogy fáj nekik, mi mást mondanának… Tudom, hogy a mai napig nem tudták feldolgozni azt a tényt, hogy nem ők, hanem mi lettünk akkor a bajnokok. Az nagyon erős Videoton volt, de egyáltalán, ha elmentünk vidékre, cseppet sem mehetünk biztosra, annyi jó csapat alkotta a mezőnyt, és akkor ott voltak még a fővárosi vetélytársak is. Abban a bajnokságban nagyon sok meccset nyertünk meg egy-nullra. Nagy meccset játszottunk a Videotonnal, még a stadionnal szemben álló Pénzverde teteje is tele volt emberekkel, annyian akarták látni. A döntetlen a mi bajnoki címünket jelentette, és ez már törénelem. 

– Már többször szóba került Dalnoki Jenő. Több játékosával is akadt komoly konfliktusa, ám ők is nagy tisztelettel beszélnek róla. Milyen embernek látta?
– Nagyon keménynek, és én rengeteget köszönhetek neki. Nála lettem élvonalbeli futballista, igaz, nyolcvanhatban is ő volt az edző, amikor kiderült, hogy már nincs rám szükség. Ezzel együtt nála tanultam meg a Fradi-indulót, azt, hogy mit jelent igazán ehhez a klubhoz tartozni. Sokat követelt, különösen tőlünk, fiataloktól. Meghatározta az egész pályafutásomat, csodás élmények sorát gyűjthettem be a keze alatt.

– Az említett konfliktusok zöme az adott játékosok bohém életfelfogásából fakadtak. Akkor a bulikról terjedtek pletykák, de Rab Tibor neve sohasem vetődött fel. 
– Nem, mert engem nem is igen vonzottak ezek a bulik. Ráadásul Gödöllőn laktam, eleinte HÉV-vel jártam be, amelyből viszonylag korán elment az utolsó, majd amikor már a felnőttcsapat tagjaként lett autóm, akkor az akadályozta meg, hogy elmenjek inni a többiekkel, hiszen úgy nem ülhettem a volán mögé. Fogalmazzunk úgy, hogy többször maradtam ki a kimaradásokból, mint benne voltam.

 

Rossz volt Maradona ellen játszani

– Kereken hússzor játszhatott a válogatottban. Elég vagy kevés?
– Kevés, de mégis sok. Sok, mert voltunk négyen vagy öten erre a posztra, akik közül bárki játszhatott volna. Baróti Lajosnál én kezdtem, de megsérültem, jött Kereki Zoltán, a többször játszott, én pedig a kispadon ültem. De ott voltam mindig, még a hetvennyolcas világbajnokságon is Argentínában. Ott eleinte úgy volt, hogy az utolsó, franciák elleni meccsen én játszom, ám akkor még élt a szabály, hogy aki pályára lépett világbajnokságon, az nem szerepelhet olimpián, és Lajos bácsiék úgy döntöttek, engem megtartanak az olimpiára.

– És nyolcvankettő, Spanyolország?
– Ott volt egy meccsem, az argentinok elleni. Sallai Sanyi fogta Maradonát, és Mészöly Kálmán, a szövetségi kapitány úgy döntött, betesz engem előszűrőnek. Nem jött be, Maradona hihetetlenül gyors volt, mindig úgy mozgott el, ahogy nem számítottunk rá, nem volt jó ellene játszani. Vele egyébként már korábban is találkoztunk dél-amerikai túrákon, tényleg zseni volt. Szóval visszatérve az eredeti kérdésre, jó lenne, ha több válogatottsággal büszkélkedhetnék, de elégedetlen sem lehetek.

– Korán, még játékosként megszerezte a szakedzői diplomát. Miért pont azt, hiszen később nem lett edző?
– Nagyon szerettem olvasni, könnyen tanultam, és fel akartam készülni a futballista lét utáni időszakra. Úgy terveztem, hogy majd a Fradi utánpótlásában kezdek el dolgozni, fejlődöm, tanulok, és majd meglátjuk, meddig jutok el akár a felnőttek között is. Az argentínai világbajnokság után kezdtem el a TF-et, a spanyolországi előtt végeztem el, és ugyanolyan végzettségem lett, mint az edzőimnek. Amikor nyolcvanhatban eljöttem a Fraditól, mert már nem kellettem, hívtak több élvonalbeli klubhoz, de nekem kicsit már elegem volt az élvonalból tizenkét év után, szerettem volna a magam ura lenni, és kapóra jött, hogy hívtak Monorra játékos-edzőnek.

– Nem a Fradi az utánpótlásba?
– Nem, mert még játszani is akartam, hiszen csak harminckét éves voltam. Monor is jó sztori, mert ott a játékosok a munka mellett futballoztak, és amikor az elnök bemutatott, négy labdarúgó volt ott. Gyorsan elterjedt, hogy Rab Tibor az új edző, legközelebb már huszonhatan voltak. Nagyon jólesett, remek másfél évet töltöttem el ott.

 

Halmozta a diplomákat

– De mint már szó esett róla, mégsem lett edző.
– Úgy döntöttem, nem szeretnék infarktust kapni a kispadon, mert bár nyugodt ember vagyok, a meccseket nagy szenvedéllyel élem meg. Másrészt pedig nem vagyok nyomulós ember, márpedig ebben a szakmában kellett háttér, valaki segítsége és komoly önmenedzselés, mások fúrása, és ez nem az én világom. Inkább kijártam Ausztriába hétvégenként alacsonyabb osztályba játszani, ingáztam a két ország között, de az is kellemes időszak volt.

– Lehetett rá jövőt építeni?
– Dehogy! Nagyon jó volt, keresni is lehetett, de a rendszerváltás után elkezdtem vállalkozni, lett bt-m majd kft.-m, amelynek egy szenzációs könyvelő dolgozott. Amikor vittem hozzá a papírokat, mindig faggattam, mit miért csinál, és ennek az lett a vége, hogy elvégeztem a Kereskedelmi, Vendéglátói és Idegenforgalmi Főiskolát, ahol marketing–közgazdász szakon szereztem diplomát, ugyanezt megtettem a Pénzügyi és Számviteli Főiskola közgazdász szakán is, majd mérlegképes könyvelő is lettem. Sajnos ma már a nagy könyvelő cégek letarolják a piacot, és így nagyon nehéz jelentős ügyfeleket találni. 

Fotó: Kurucz Árpád

– Futball és könyvelés – első hallásra ezek nagyon távol állnak egymástól minden szempontból.
– A mai napig nagyon tetszik. Egy építőipari cég gazdasági igazgatója vagyok a nyugdíj mellett, és a könyvelésnek élvezem a logikáját, azt, ahogyan rendszereket kell logikusan összehangolni, és ebben ez bizony nagyon is hasonlít a futballra. Igaz, más a felelősség, mert ha itt szabálytalanságot követek el, az adóhivatal nem elégszik meg egy sárga lappal.

– Az MLSZ ellenőreként mennyire kopott a népszerűsége?
– Miért kopott volna? Én nagyon élvezem, és senki sem bánt miatta. Csak az zavar, ha a Fradi meccsével egy időben küldenek el ellenőrnek valahova, a múltam miatt pedig természetesen a Groupamába sohasem mehetek ebben a szerepkörben. Harmincnyolcan vagyunk a keretben, első, másod- és harmadosztályú meccsekre járunk, havonta két, legfeljebb három mérkőzés jut rám. Nagyon sok régi baráttal és ismerőssel találkozom, és az a dolgom, hogy érvényesítsem a különböző szabályzatokat. Ez nagy felelősség, és minden adódó problémára megoldást kell találni. Engem még nem ért semmilyen atrocitás, pedig nyilván muszáj jelentenem, ha például rendbontás történik. Jó döntéseket kell hozni, ami kihívás, és ez nekem tetszik.

Borítókép: Rab Tibor az élvonaban csak a Ferencvárosban futballozott (Fotó: Kurucz Árpád)