Lubics Szilvia egy pingvinnel is megküzdött az antarktiszi trónért

Majdnem harminc évig tartott, míg Lubics Szilvia rátalált a szenvedélyére, de azóta megállás nélkül rója a kilométereket. A 48 éves ultrafutó már többször körbefutotta az Egyenlítőt, a sivatagot is meghódította, és bizonyította, hogy a jég hátán is megél, amikor tavaly az antarktiszi ultramaratoni női győztese lett. Lubics civilben fogorvos, de nemcsak a fogszuvasodással folytat küzdelmet, hanem olykor a pingvinekkel is.

Lubics Szilvia Fotó: Tamas Istvan Tel.:[phone]

– A hideg nem okozott problémát?
– A hideg önmagában kezelhető volt, a hófúvás miatt viszont keveset láttunk. A szemüveg az alapfelszerelés része volt, de sokszor nem lehetett felvenni a hófúvás miatt. Amíg mozogtunk, a hideg nem jelentett problémát. De mihelyst vége volt a futásnak, minél gyorsabban át kellett öltöznünk. Mert ha öt percen belül nem sikerült, szétfagyott a kezünk, a finom mozgásokra már nem voltunk képesek.

– Belevágna még egyszer?
– A befejezése után azt mondtam, hogy soha. Most is úgy látom, hogy ez egyszeri kalandnak fantasztikus volt, különleges helyen csinálhattam, amit a legjobban szeretek. A látvány és az érintetlen természet gyönyörű volt, de elég volt egyszer megélni.

– A blogbejegyzéseiben beszámolt róla, hogy összetűzésbe keveredett egy pingvinnel. Ez hogyan történt?
– A szabályok között szerepelt, hogy nem keresztezhettük a pingvinek útvonalait, ötméteres körben kellett kikerülnünk őket. Igen ám, de egy pingvin nem volt túl barátságos, és nem szerette volna, hogy kikerüljem. Odatotyogott hozzám, és amikor elestem, a csőrével megcsapkodta a combomat. Döbbenetes élmény volt, hogy egy cuki pingvin rám támadott, de nem lett belőle problémám, csak belilult a lábam. Amikor odaért hozzánk két másik futó, hirtelen sokan lettünk a pingvinnek, és inkább odébbállt.

– Más egzotikus állattal nem futott össze a föld körüli kalandjai során?
– Az Antarktiszon nagy élmény volt testközelből látni bálnákat, néhány méterre úszkáltak a hajótól. Namíbiában futhattam volna még össze egzotikus állatokkal, de vigyáztak ránk a szervezők, így szerencsére oroszlánokkal és leopárdokkal sem találkoztam. Az állatokban volt egy csip, és a minket kísérő autó figyelte, hogy éppen merre járnak, és a szervezők úgy változtatták az útvonalakat, hogy ne fussunk össze velük. A sakálok esténként körbeállták a táborunkat, és sok hiéna mozgott velünk, de ők nem voltak veszélyesek. Egy éjszakai futás alkalmával Namí­biában megkérték a futókat, hogy senki ne haladjon egyedül – nem mintha ketten le tudtunk volna győzni egy oroszlánt. Sötétedéskor viszont, amikor egy kontrollpontra értem, és be kellett volna várom valakit, a következő futó közel kétórányira volt tőlem. A szervezők azt javasolták, hogy menjek egyedül, mert egyébként az időmet rontottam volna. Azt a másfél órát lehajtott fejjel teljesítettem, nem szerettem volna látni, ha jön felém valami. Szerencsére gond nélkül beértem a táborba.

 

– Mi hajtja ilyenkor előre az újabb kilométerek megtételére?
– Az Antarktiszon úgy gondolkodtam, hogy ez az első és valószínűleg az utolsó alkalom, hogy itt vagyok, ezért szerettem volna a legjobbamat nyújtani. Általában olyan versenyeket választok, amelyek valamivel megfognak, és mindenképp teljesíteni akarom őket. Ez ad erőt az egész éves munkához, amit el kell végezni a teljesítéséhez. Mert valójában nem a verseny a nehéz, inkább a felkészülés az. Fogorvos vagyok, van három gyerekem, három kutyám, motivációs tréningeket tartok. Hogy a sűrű menetrendben megtaláljam a helyet a szükséges edzésmennyiségnek, ahhoz kell valamilyen különleges motiváció. Az Antarktiszra ez nem vonatkozott, de egyébként élvezem a versenyeket. Nem az jár a fejemben, hogy három napja futok, és közben csak háromszor harminc percet aludtam, hanem az, hogy ott lehetek, és láthatom a napfelkeltét a sivatagban. Ilyenkor érzem, hogy élek.

– Adott már fel versenyt?
– Több mint száz ultraversenyt teljesítettem, és egyet sem adtam fel. Nem szándékozom ezután sem elkezdeni. Kezdő ultrásként volt, hogy verseny közben sajnáltam magam, és megfordult a fejemben, hogy abbahagyjam. De nem azért utaztam el a kicsi gyerekek mellől egy hétre, hogy aztán ne fejezzem be a versenyt. Megegyeztem magammal, hogy akármennyire is fáj, amit csinálok, esetleg lassú, ahogy haladok, ha nem futok ki az elvárt szintidőből, akkor folytatom. A rossz úgyis elmúlik, és utána ugyanolyan jó lesz, mint az első harminc kilométeren volt, megint lesz erőm haladni. Az életben is így van ez. A rossz és a jó is elmúlik idővel.

– Van még olyan földterület, amit szeretne meghódítani?
– A családom a prioritásom, a versenynaptáram mindig a hozzájuk kapcsolódó eseményekhez igazítom. A legkisebb gyermekem idén fog érettségizni és ballagni. Nem szeretném őt itt hagyni, a Góbi-sivatagi verseny pedig abban az időszakban lesz, úgyhogy azt majd máskor teljesítem. Rengeteg verseny van még, amin szeretnék elindulni, és mindig megismerkedem új szerelmekkel is. Az idei fő versenyem is ilyen, láttam egy videót róla, és a hatalmába kerített. Nagyon jól sikerültek a tavalyi versenyek, az Antarktiszon és a MOAB-on (240 mérföldes terepultra az amerikai Utah államban – a szerk.) is az első háromban végeztem. Persze a dobogós helyezésnek is örülök, de ha a harmincadik helyen fejezem be a MOAB-ot, akkor sem lett volna kisebb élmény. Ha olyan versenyeket keresnék, ahol elöl végzek, akkor terepen nem futnék, mivel nem vagyok jó terepfutó. De az eredményhajszolás már nincs bennem, az élményt helyezem előtérbe, és úgy látszik, hogy ez nem megy a teljesítmény rovására sem.

– Melyik lesz az idei szerelemverseny?
– A Race Across Scotland lesz az idei fő verseny augusztusban, háromszázhatvan kilométer megállás nélkül. Beleszerettem az utóbbi években a kétszáz mérföld feletti nonstop versenyekbe, különleges élményt nyújt napokon át futni és alig aludni. Most a skóciai verseny az álmom, naponta többször nézek videókat róla.

– Mennyi volt a leghosszabb, amit egyhuzamban lefutott?
– Talán a MOAB volt az, közel négyszáz kilométer. Nehezítette a feladatunkat, hogy két nagy hegységen is át kellett jutnunk, így ez időben jóval hosszabb volt, mintha aszfalton futottunk volna. Aszfalton háromszáz kilométer volt a leghosszabb nonstop versenyem.

 

– Feljegyzi, mennyit futott? Körbefutotta már az Egyenlítőt?
– Nem tudom, de vissza tudnám nézni, van edzésnaplóm. Voltak évek, amikor aszfalton futottam, olyankor nyolcezer kilométert teljesítettem. Mióta terepre váltottam, kilométerben kevesebbet teljesítek. Tavaly hat-hét ezer kilométert tettem meg. Húsz éve vágtam bele, talán százezer kilométer is meglehet, úgyhogy az Egyenlítőt már többször is körbefuthattam.

– A futás mellett fogorvosként dolgozik. Miként tudja összeegyeztetni a két tevékenységet úgy, hogy a családjára is maradjon ideje?
– Minden percem beosztom. Túl sok felesleges dolgot nem csinálok, de ami nekem fontos, arra jut időm: a családra, a munkára, az edzésekre. Szerencsére futni bármikor lehet, akár hajnali négykor is. A tanulás sem maradhat el, igyekszem a fogászattal és az atlétikával is előre haladni. A gyerekeim kevesebb időt igényelnek, mint régebben, ezért vállaltam néhány tanítványt, velük foglalkozom. Már nagyon régóta így élem az életem, és ma már könnyebb, mint amikor pici gyerekek mellett elkezdtem ultrázni. Akkor hajnali fél négykor már futottam, így keveset aludtam. Fiatalon ez még ment, most pedig már nem kell ilyen áldozatokat hoznom. Nem kell háromkor kelnem, elég hatkor is, heti egy-két alkalommal ötkor.

– Mennyit van távol az otthonától egy évben?
– Amikor a gyerekek kisebbek voltak, akkor keveset voltam, maximum kétszer egy hetet évente. A sivatagi versenyeket már régóta szerettem volna kipróbálni, de türelemmel kivártam, míg felnőttek a srácok. Tavaly három és fél hétig voltam távol az antarktiszi út miatt, ez volt az eddigi leghosszabb távollét. A férjem kint volt velem tíz napot, de a fiúk már nagyon hiányoztak, vártam, hogy megölelhessem őket.

– Átragasztotta a futás szeretetét a családtagjaira is?
– A legnagyobb fiam heti négyszer-ötször fut, teljesített már pár maratont is. Ez egy közös program, amikor itthon van, mindig együtt futunk, és a férjem is csatlakozik hozzánk. Rövidebb versenyekre járunk is a fiammal, a kedvenceire nekünk is be kell neveznünk.

Borítókép: Lubics Szilvia (Fotó: Tamás István)