– Gyerekként is szeretett sportolni?
– Nem, a testnevelésórán, ha tehettem, inkább át sem öltöztem. Ügyetlennek éreztem magam, féltem, hogy kinevetnek.
– Mikor változott ez meg?
– Onnantól, hogy a mozgás már nem járt megfelelési kényszerrel, és azt csinálhattam, ami nekem tetszett. Amikor elvégeztem az egyetemet, elkezdtem aerobikórákra járni és párhuzamosan futni is. Aztán a futás abbamaradt, mert veszélyeztetett terhes voltam, de naponta tornáztam. Amikor a második fiam kétéves volt, én pedig huszonnyolc, akkor kezdtem rendszeresen futni. Sikerült kikapcsolnom közben.
– És hogyan lesz valakiből ultrafutó?
– Nálam nem volt éles határ, hosszú évek alatt alakult ez ki. Fél évvel azután, hogy elkezdtem futni, teljesítettem az első maratonomat. Lefutottam még néhányat, aztán egy ultrázó házaspár elhívott egy versenyre. Ott futottam először hat órát, és hamar kiderült, hogy jó vagyok benne. Egy éven belül válogatott voltam száz kilométeren. Onnantól már volt nyomás rajtam, ezért az edzéseket is tudatosabban végeztem. Sokáig csak rövid ultrákat futottam, száz kilométer hosszú, esetleg tizenkét órás versenyeket. Néhány év elteltével kipróbáltam a huszonnégy órás, illetve a kétszáz kilométer feletti távokat. 2018-tól eltávolodtam az aszfaltos versenyektől, azóta inkább az extrém helyszínek és a hosszabb távok jönnek szóba.
– Mint az Antarktisz, ahol az ultramaratoni női győztese lett. Hogyan került oda?
– Van egy versenysorozat, amin 2018-ban indultam először az Atacama-sivatagban. 2019-ben a Namib-sivatagi versenyt is befejeztem. Két sivatagi, kétszázötven kilométeres állomás teljesítésével lehet az Antarktiszra kvalifikálni. Egyértelmű volt, hogy ha megtetszik ez a sorozat, akkor végig szeretném csinálni. Az eddig kimaradt Góbi-verseny teljesítését is tervezem, csak még nem tudom, melyik évben.

– Milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük az Antarktiszon?
– A legrosszabb a kiszámíthatatlanság volt. A futóversenyeken általában tudjuk előre, hogy mennyit kell futnunk, hánykor van a rajt, mi vár ránk aznap. Itt csak annyi volt biztos, hogy semmi sem biztos. Az időjárás határozott meg mindent, így nem tudtuk, aznap egyáltalán futhatunk-e, és ha igen, mennyit. Így nem lehetett tervezni, még az erőbeosztást sem. A combig érő hó miatt is nehéz volt mozogni, a bokáknak rendkívül megterhelő volt. Megszámlálhatatlan alkalommal bicsaklott ki a lábunk. Még pihenni sem tudtunk a megszokott módon, mert hajón utaztunk, a hullámzás miatt olykor nem volt könnyű aludni.